Úgy két hónapja a semmiből érkezett ennek a valaminek a bemutatója, amiről az sem volt világos, hogy sorozat vagy film lesz-e. Semmiféle hírverést nem csaptak körülötte addig, utána viszont annál inkább – az iránta támadt érdeklődést jelentős mértékben emelte a címszereplőt alakító Jason Sudeikis. Nekem személy szerint nem sokat mond a neve, egyedül a Maisie Williams-féle A szeretet könyvét tudom hozzá kötni (ami sajnos félresikerült). De hát kit érdekel Sudeikis úr, ha az egyik főbb szereplő Juno?
A történet nagy vonalakban annyi, mintha áthelyezték volna A nagy csapatot Angliába, ahol a Gépállat SC receptje szerint a baseballt felváltja a futball (mármint az igazi). A recept olyannyira hasonló a Major League-hez, hogy ismét egy nő a csapat tulajdonosa (Hannah Waddingham, a Trónok Harca „Szégyen!”-t kántáló apácája), aki a fiktív AFC Richmond focicsapathoz egy amerikai foci edzőt szerződtet. Ez Ted Lasso, a mérhetetlenül optimista, jólelkű pasas, aki vajmi keveset ért a sporthoz, de annál jobban tud kedvesnek lenni. A széria viszont mégsem arról szól, hogy megnyeri-e a Richmond a bajnokságot, ehelyett a hangsúly a karakterekre, ezek egymás közti viszonyaira meg a humorra és a drámára helyeződött.
Ez Juno karrierjéében az első olyan alkalom, amikor a stáblistában utolsóként, a megtisztelő „with” szócskával emelték ki – ez általában a leghíresebb szereplőknek jár. Karaktere Keeley Jones, aki látszólag a tipikus buta szőke, de valójában sokkal több ennél. A Ted Lasso fontos vonása, hogy leszámol egyes sztereotípiákkal, másokat megerősít – Keeley-nek megvan a magához való esze, ugyanakkor megtestesíti a 2020-ra már sajnos teljesen elfogadott „a semmiért kapok pénzt”-típusú embert. Ahogy egy helyen mondja: „arról vagyok híres, hogy majdnem híres vagyok.” Lásd még: Berki Krisztián (az ogre, nem az olimpiai bajnok), Gáspár Győző, Párizs Hilton, stb. A figurát biztosan direkt Junonak írták, a rengeteg káromkodás meg a szexről szóló duma a valóságban is jellemzi őt, a korábbi szerepeitől eltérően viszont ez a lány boldog, jól érzi magát, szóval semmi nyoma benne a depressziónak.
Szpojler itt
Ms. Jones a sorozat kezdetén az egyértelműen Christiano Ronaldoról mintázott Jamie Tartt (Phil Dunster) barátnője, azonban a pozícióváltások miatt új behatások érik. Az egyik ilyen Ted, aki rajta keresztül szeretne hatni az önimádó, ám kétségtelenül nagyon tehetséges Jamie-re; a másik az említett tulajdonosnő, Rebecca, aki akarva-akaratlanul összebarátkozik vele. Ők ketten rádöbbentik Keeley-t az addigi kapcsolatainak sivárságára, a lány pedig szakít Tarttal, aztán lassan összemelegedik a csapat kiöregedő kapitányával, a mogorva Roy Kenttel (Brett Goldstein). A kialakuló szerelmi háromszög remek poénforrás, egyben bemutatja, hogy a valóságban sokkal kesze-kuszább a párok élete, mint a a romantikus filmekben. Keeley és Jamie szétmennek, de a pasasnak hiányzik a lány, akinek tetszik a rejtélyes, mocskosszájú, mindig dühödtnek tűnő Roy, ő azonban fél belemenni a kapcsolatba. Szóval megy az adok-kapok.
Szpojler vége
A Ted Lasso angol-amerikai koprodukció révén keveri a két nép szórakoztatóipari termék-előállítását, ennek két nyilvánvaló példája a nem vicces „humor” elegyítése a valódi poénokkal, illetve a megkerülhetetlen, ám valamennyire mégis visszafogott politikai korrektség. Nézzünk pár példát az elsőre: A második epizódban Ted és a Nick Mohammed által alakított Nate beszélgetnek. Utóbbi elsüt egy rasszista szóviccet, mire Ted megkérdezi: „azon nevetsz, ami nem vicces?” Nate válasza: „nem vagyok biztos benne, mi a vicces és mi nem az”. A poén oké, nem fogod halálra röhögni magadat rajta, viszont itt aláhúzzák azt a kifordított helyzetet, ami az angolszász országokban zajlik: Az igazi humor offenzív, mindig megsért valakit (gondoljunk csak a cigányviccekre!), ám a mostanában gát nélkül ömlő politikai korrektség miatt tilos olyan viccet mondani, ami sérthet egy kisebbséget. Ennél fogva vagy olyan „viccek” vannak, amik a fehér férfiakon csattannak (lásd erre Nate visszatérő ócsároló megjegyzéseit az egyik vékony dongájú fehér focistára) vagy olyanok, amik valójában nem viccesek, de ezeken kell nevetni (ilyen bármelyik amerikai vígjáték az elmúlt 10 évből).
Lépjünk át a második dologra, lássunk erre is egy esetet: Visszatérő szereplő a névtelen futballista az utcán, aki egy néger lány. Mikor először látjuk, akkor megjelenik és lecselez egy kövér fiút a réten játszó iskolás csapatból – eleve életszerűtlen, hogy bárhol rúgják a bőrt a fiatalok, akik egész nap a a telefonjaikat bújják. Ehhez hozzájön, hogy a srác, akit lecseleznek, az fehér és férfi, ráadásul kissé túlsúlyos is; az, aki lecselezi, pedig egy agilis, fekete lány. Ugyanebben a részben (2.) a csajt még egyszer látjuk, ekkor iskolai egyenruhában, csak úgy megjelenik a semmiből a labdával, azt rugdosva szalad az emberek között. Totál hiteltelen. Aztán még kétszer járul elénk, egyszer ennek az epizódnak a végén, mikor megismétlődik az előző felbukkanása, csak most már késő este van (tök hihető, hogy egy 16 év körüli fiatal lány teljesen egyedül, a város közepén focilabdát rugdal); majd az ötödik részben ismét este, zuhogó esőben passzolgat Ted kisfiával.
Evezzünk más vizekre! Cikkem tárgya alapvetően vígjáték akar lenni, ennek ellenére az első két részben gyakorlatilag semmi vicces nincs. Furcsa módon manapság az összes sorozat első epizódja szar, ezt valószínűleg direkt csinálják, mert figyelik a nézőszámot. Ha nem kapcsolsz el, aztán később még megnézed a második részt is, azzal megerősíted bennük, hogy bármilyen szemetet eléd tolhatnak, te úgyis leülsz elé, ennél fogva a színvonal nem számít, csak a propaganda. Szerencsére a Ted Lasso a harmadik felvonástól beindul, itt már jönnek a nevettető poénok – például imádtam a karaoke-részt a segédedzővel (Brendan Hunt) vagy amikor Jamie megjelenik Keeley-nél és ott Roy nyit neki ajtót. Sajnos a széria második felére a poénokat feláldozzák a drámáért, egyre több a szívfacsaró dolog – viszont engem például sem Ted, sem Rebecca tönkrement házassága nem érdekelt.
A sok karakter, a konfliktusok, a dráma, az elbújtatott politikai üzenetek (God = she) meg a viccelődés között vajon marad-e hely a focinak? Hát, alig. A legtöbb meccsből semmit sem láthatunk, van olyan, amikor a csapat kimegy, aztán egy másodperccel később már jönnek vissza, csupa sárosan, izzadtan. A hangulat megvan, csak a sport hiányzik. A döntő meccs azért emlékezetes, ott már van egy kis akció, valamint érdemes még felidézni Jamie és a később érkező Dani Rojas (Cristo Fernández) kapufa-párbaját. A tényleges futballért kárpótol minket a rajongók meg a labdarúgás köré szerveződött kisváros lakóinak bemutatása, a kocsmai közös meccsnézés meg az új edzőt érő verbális inzultusok szinte mind kacagtatóan valódiak.
A valódiság ráillik a karakterek egy részére, ilyen Keeley, Jamie, Roy, a segédedző vagy a kocsmárosnő (Anette Badland), hozzájuk hasonló alakokkal a mindennapokban is találkozhatunk. Ted, Nate és Rebecca asszisztense, Higgins (Jeremy Swift) viszont fiktív kliséfigurák egy-egy kis csavarral. Sajnálatos módon a realitást sokban rontja, hogy mindenütt csak és kizárólag Apple-kütyük vannak (nem vicc, mindenki iPhone-t használ, még a gyerekek is, a fülhallgató Beatz, a szállodában mindenütt Apple-monitorok vannak, az összes laptop MacBook, a tévéken viszont letakarták a márkajelzéseket), a sztoriban rejlő fordulatokkal pedig az alkotók maguk alatt vágták ki a fát, vagyis se az egyik, se a másik megoldás nem lehet kielégítő a nézőnek (mondjuk ha nyer a csapat, az klisé, ha nem nyer, akkor meg csalódottak leszünk). A dráma meg a komédia között sem sikerült megtalálni a tökéletes egyensúlyt, egyes részek színtiszta drámák, máskor jókat röhögünk, egyéb alkalmakkor viszont azon törtem a fejem, hogy ez most humor lenne? Szóval ha viccesnek kell lennie, akkor se mindig az. Az érdektelen mellékszálak túlzott erőltetése – Rebecca exférjének (Anthony Head) szinte az összes jelenete – számomra még lejjebb húzták a színvonalat.
Összesítésben viszont a kitűnően megalkotott karakterek, a tehetséges színészek, a nevettető poénok meg a hangulat kárpótolnak minden másért. Külföldön óriási sikert aratott a Ted Lasso, és újabb jelentős lökést adott Juno karrierjének – ahogy a mellékelt képek mutatják, nagyon jól néz ki a sorozatban. Kár, hogy most már csak nagy mozik mellékalakjainak megformálójaként és tévés színésznőként tekintenek rá…
Nézd meg ezt a sorozatot, ha: szereted a focit, kedveled Jason Sudeikis-t, bírod az amerikai humort, az angolos viccek megnevettetnek, érdekel az igényes színészi játék, szívesen bámulsz kidolgozott férfi-felsőtesteket és rajongsz Juno Temple-ért.
Ne nézd meg, ha: Utálod a drámát, hidegen hagynak az emberi kapcsolatok, nem szívleled az indiaiakat/feketéket/nőket, nem érted az angol akcentust, ki nem állhatod az Apple termékeit.
