Először is, nagy hírem van! Múlt héten beküldtem egy pontosítást az imdbnek, miszerint Juno szülinapja július 21-én van, hivatkoztam a wikipédiára és az nndbre, ők pedig kijavították! Eddig ugyanis az volt kint, hogy Born: July, 1989, mostantól pedig már helyesen szerepel a dátum, mint láthatjátok a képen. Ott van a javítási történetemből kivágott darabka, bizonyítékként:) Na de most már rátérek a mai interjúnkra!
Ez a műsor elvileg a The Strombo Show címet viseli és Kanadában sugározzák. Juno a Killer Joe kapcsán járt ott, elvileg valamikor az év elején. Beszélgetőtársa George Stroumboulopoulos, akinek a nevéből a show címe is származik. Figyeljétek meg, mennyire más egy kanadai és egy amerikai beszélgetős műsor!
A videó elején egy rövid, humoros összefoglalót láthatunk Junoról, pár pillanat alatt megismerhetjük őt. Ez már csak azért is érdekes, mert bevágták ide az első filmszerepét, a Pandaemoniumból.
„Amikor felnőttetek, biztosan azt gondoltátok, hogy a szüleitek mennyire bénák. Kivéve Juno Temple-t, neki sosem volt ilyen gondja. És hogy miért nem? Az apukája egyike az eredeti punk-nemzedéknek, olyan embereknek készített videoklipeket, mint mondjuk David Bowie és a barátja volt Joe Strummernek a The Clash-ből. Ez nagyon király! És a 22 éves Juno most az egyik legkeresettebb brit filmszínésznő, aki főleg problémás, engedetlen tinik eljátszásával szerzett magának hírnevet, miközben közel sem volt ilyen a valóságban. Egy farmon nőtt fel Anglia dél-nyugati részén, ott ahol a Stonehenge és a druidák is vannak, anyukája, Amanda filmproducer, apukája, Julien filmrendező. Gyerekként Juno az apja forgatásain lézengett és addig kérlelte, amíg adott neki egy apró szerepet egy drámában, amit éppen rendezett, a Pandaemoniumban. Tizennégy évesen már tudta, hogy színésznő akar lenni, a szülei rosszallása ellenére, akik úgy gondolták, munkanélküli és szánalmas lesz. Juno bebizonyította, hogy tévedtek, miután játszott olyan nagy sikerű filmekben, mint a Vágy és vezeklés vagy az Egy botrány részletei. Ezen a nyáron a Macskanő segédje lesz A Sötét Lovag: Felemelkedésben [még mindig nem biztos!:)], de előtte jön még egy durva thriller, a Killer Joe. Juno egy olyan karaktert kelt életre, aki egyáltalán nem olyan ártatlan, mint amilyennek mindenki gondolja… és ettől lesznek igazán érdekesek a dolgok.„
S: „Köszöntsük együtt Juno Temple-t! [taps] Hello! Örülök, hogy találkoztunk!”
J: „Szia! Én is örülök!” [nézzétek a ruháját, baromijó!]
S: „Üdv a műsoooorbaaan!”
J: „Vúúúúúú!” [:D]
S: „Fiatal vagy, de az eddigi relatíve rövid karriered alatt volt pár igencsak emlékezetes szereped, mint mondjuk ez a kifordított Hamupipőke-szerep [Dottie a Killer Joe-ban]. És azt hiszem, te olyan színész vagy, aki beleveti magát ezekbe a karakterekbe. Tényleg így van?”
J: „Nos, valóban, és érdekes módon az első ilyen élményem, ami valaha megtörtént velem, az a Vágy és vezeklésben volt, mikor sírnom kellett azután, hogy valami borzalmas dolog történt a figurámmal, és… Nem igazán tudtam, hogyan csináljam meg, úgyhogy minden olyant felidéztem, ami Junoként elszomorít, ettől elkezdtem hisztérikusan sírni. És amikor végeztünk a jelenettel, két órára rá még mindig keservesen sírtam.”
S: „Így kell csinálni!”
J: „Igen! Szóval ez volt az első alkalom, mikor a rendező [Joe Wright] odajött hozzám és azt mondta: Figyelj arra, hogy itt a karaktered miatt sírsz, nem magad miatt! Ne kínozd magad, hogy elérd ezt az eredményt! Ennek ellenére a mai napig úgy érzem, kell valami a saját személyes tapasztalataimból, amitől szomorú leszek, de most már tényleg kezdem megtanulni, hogy a karakter miatt sírjak, és arra gondoljak, hogy ebben a helyzetben mennyire lehetek szomorú, hogyan reagálnék. De ahogy idősödsz, kezded megérteni a karaktereket, hogy honnan jönnek és miért és érzelmileg ez hat rád.”
S: „Szóval hány éves is vagy?”
J: „Huszonkettő.”
S: „A Vágy és vezeklés idején mennyi voltál, ezt akartam kérdezni.”
J: „A Vágy és vezekléskor tizenhat és tizenhét éves voltam.”
S: „Tizenhat. Szóval, hogy utána még órákon át tudj hisztérikusan sírni, rengeteg szomorúságot kellett találnod!”
J: „Igen, úgy egy perc alatt tökéletesen sikerült.”
S: „Mire gondoltál?”
J: „Nem tudom, csak furcsa dolgokra… Különben elég érzelmes vagyok, még attól is sírva tudok fakadni, ha odaégetem a pirítóst.”
S: „Tényleg?”
J: „Aha, igen.”
S: „Értem. És dolgozol is ezen a képességen?”
J: „Hogyne, remekül tudok szenvedni! De ez most már létfontosságú a munkámhoz! Be tudom kapcsolni, aztán ki tudom kapcsolni ezt a képességet, és egyre jobb vagyok a kikapcsolásában, már nem tart órákig.”
S: „Akkor jó! Emlékszem, pár évvel ezelőtt találkoztam az apáddal. Az édesapja dokumentumfilmes, nagyszerű filmeket csinált, például a Sex Pistols-ról és Joe Strummerről, ami az egyik legjobb film. Szóval te egy elég erőteljes punk vérvonalból származol.”
J: „Teljesen igaz.”
S: „Ez vezetett téged a művészethez?”
J: „Azt hiszem, már születésemkor elkerülhetetlenül a részem volt ez. Nagyon erősen él bennem, hogy három és fél évesen bárányhimlősen feküdtem a szüleim ágyán Los Angeles-ben [négy éves koráig ott élt a család, aztán költöztek vissza Angliába], és édesapám levetítette nekem Jean Cocteau A szép és a szörnyetegét egy hatalmas kivetítővel és ettől szó szerint eldobtam az agyamat….”
S: „Három és fél évesen?”
J:”Bizony...” [nevet]
S: „És erre vissza tudsz emlékezni?”
J: „Igen! Annyira pontosan vissza tudok emlékezni arra a jelenetre, amikor a Szörnyeteg viszi a Szépséget, végig egy folyosón és csupa rongyos ruha van rajta (a nőn). Viszi őt, végig ezen az elképesztő folyosón, a kezei közt, amik valódi emberi kezek és a lámpások kigyulladnak, amerre megy és beviszi őt egy ajtón, és amikor átlépik a küszöböt, a rongyokból gyönyörű ruhák lesznek. Addigi életem során ez volt a legvarázslatosabb dolog, amit valaha láttam és úgy döntöttem, ezt akarom csinálni és…. De azért néztem rajzfilmeket meg ilyesmiket is ám…”
S: „Az jó, mert már épp fel akartam jelenteni az apádat. [Juno röhög:D] Amikor elmondtad nekik, hogy ezt akarod csinálni…”
J: „Tizennégy voltam.”
S: „Az anyukád producer, szóval ő is ismeri a szakmát.” [Itt az a kérdés, hogy Mit szóltak a szüleid, mikor kijelentetted, hogy színésznő akarsz lenni?]
J: „Háát, eléggé elképedtek. [Nem értem, mit mond.] Egy pillanatig azt gondolták, nahát, akkor rengeteget leszel munkanélküli és szánalmas. De aztán megértették, hogy nagyon szeretném ezt csinálni és elküldtek egy nyilvános válogatásra Londonba, és… Kb. két és fél órát álltam sorba mindenki mással együtt… Úgy értem, rengetegen voltak ott és bementünk, csináltak rólad egy polaroid-képet és mondták, hogy majd egy héten belül levélben értesítenek. Aztán olyan öt nap múlva felhívtak telefonon, hogy [nem értem, mit mond] menjek be egy olvasópróbára [valakivel], mire én: Váó! Tényleg? Szóval elmentem az első forgatókönyvemért, ami nagyon izgalmas volt, egy pici motorral furikáztam Londonban, [szóval biciklizni és vezetni nem tud, de motorozni igen?:)] és… Voltam a szereplőválogatáson, aztán csupa-csupa őrületes dolog történt és megkaptam a szerepet! A szüleim erre azt mondták, hogy szerencsém volt, a második olvasópróbám viszont már a Vágy és vezeklés volt, amire meg azt mondták: Azta! De innentől már csak lefelé visz ám az út! És hát…”
S: „Eddig a szüleidnek nem lett igaza.”
J: [nevet] „Aztán felhagytam azzal, hogy minden válogatásra jelentkezem… Érted, minden egyes válogatásra jelentkeztem korábban, ami az utamba került, bizony… Szóval rájöttek, hogy nagyon-nagyon akarom csinálni ezt és tele vagyok szenvedéllyel iránta, és fantasztikusak voltak velem.”
S: „Tudod, néhány a leginkább sebezhető… És tudom, hogy vannak sokkal inkább sebezhető emberek is, de az egyik leginkább sebezhető helyzet, amiben egy fiatal lehet manapság, az fiatal lánynak lenni Hollywoodban.”
J: „Így igaz.”
S: „Mert a) elpusztít az ipar, b) elpusztítanak az elődeid vagy a sajtósok és annyira nagy a nyomás rajtatok és… És már önmagában is elég nehéz felnőni…”
J: „Egyetértek.”
S: „De pláne így és egy csomó lánynak a te korodban darabokra hullik az élete a tvben és ezt a családjuk a nyilvánosság elé tárja. Te hogyan tudsz megbirkózni ezzel?”
J: „Ezért egyértelműen a családomat illeti a köszönet, tényleg, mert ők annyira csodálatosak, ahogy biztos hátteret nyújtanak számomra és támogatnak, és azt hiszem, néha azzal van leginkább gondom, hogy egyedül vagyok. Folyton úton vagyok, teljesen egyedül és néha a hotelszobák lesznek a legádázabb ellenségeid… Szóval ők [a családja] fantasztikusak, mindig el tudom érni őket telefonon, mindenben támogatnak és ők az igazi ok, amiért most ezt tudom csinálni.”
S: „Szerinted van egy bizonyos mértékű nőgyűlölet ebben a szakmában, ahogyan a nőket megítélik?”
J: „Néha… Én személyesen még nem tapasztaltam meg ezt, de értem, miért gondolhatják így az emberek. Nagyon szerencsés vagyok, amiért elképesztőbbnél-elképesztőbb női szerepeket kaptam, és úgy gondolom, igen, néha kifordítottak, fékezhetetlenek, szétesnek és elvesztik az eszüket, de… Szerintem ha elfogadsz egy ilyen szerepet, akkor segítesz ezen az emberen azzal, hogy szabadon engeded őt… ez egy saját bizarr elképzelés… De azt hiszem... talán látom, hogy… mondjuk a vígjátékokban jelen van ez, de például ott van a Koszorúslányok, meg a többi, amikben a nők mindenkit seggbe rúgnak!”
S: „Igen, a vígjátékokban nem csak lányok, hanem nők, itt látható, hogy a női szerepek kezdenek megváltozni.”
J: „Igen, ez nagyon érdekes!”
S: „Ha olyan embert alakítasz, aki igazából is létezik, érzel valamiféle terhelő felelősséget?”
J: „Igen és nem. Úgy értem, nagyszerű, mert utánajárhatsz a dolognak, érted, megtudhatod, milyen ez az ember valójában…”
S: „Főleg, ha még mindig életben van és talán majd látni is fog téged, amint őt alakítod.”
J: „Igen, azt hiszem ez rémisztő érzés lehet, mert meg akarsz neki felelni, de számomra mindenképpen fontos lenne, hogy sok időt töltsek együtt azzal az emberrel, hogy annyi mindent magamba szívhassak belőle, hogy aztán át tudjak alakulni azzá az illetővé. Van ez a nagyszerű idézet a Ne bántsátok a feketerigótban, valahogy úgy hangzik, hogy nem ismersz igazán senkit, amíg bele nem bújsz a cipőibe és nem járkálsz egy kicsit a portáján. Ez egy tényleg nagyszerű módja a színészet értelmezésének szerintem.”
S: „Ebben biztos vagyok. Köszönöm, hogy eljöttél, hálás vagyok! Remélem, hamarosan újra itt leszel majd!”
J: „Köszönöm, én is remélem.”
S: „Juno Temple! A film címe pedig Killer Joe!”
Ha megnézitek a videót, láthatjátok, hogy mennyivel nyugisabb, másabb ez a kanadai műsor, mint mondjuk a korábban már elétek tárt Late Night with Craig Ferguson. A műsorvezető csak kezet fogott Junoval, nem hajbókolt neki és tényleg az volt a szándék, hogy megismertessék őt a közönséggel, éppen ezért csak néhány poén van, de azok sem ízetlenek, vagy szexuális tartalmúak. Bár tény, hogy Strombo sok olyanra is rákérdez, amit már a bevezető szövegből megtudhattunk, azért így is információkban bővelkedő beszélgetést láthattunk és szerintem a kanadaiak sikerrel jártak abban, hogy szimpatikussá, érdekessé tegyék Junot. Nekem már nem kell azzá tenni, de reménykedem, hogy hátha lesz köztetek olyan, akinek éppen mondjuk ez az interjú kelti fel az érdeklődését iránta:)
A videó itt nézhető meg: Kivéve magyar IP-címmel...
