(Emlékeztetőül: Azért nem születnek már új bejegyzések, mert a nemzetközi oldalon folytattam a munkát.)

A minisorozat elvileg azt jelenti, hogy csak 10 vagy még kevesebb része van, de gyakorlatilag ez a fogalom azt takarja, hogy ténylegesen egy történetet akarnak elmesélni, aminek van vége. A csak simán sorozatoknak nevezett valamiket olyan hosszúra nyújtják, amennyire csak lehetséges (a Barátok közt már majdnem a 9000. résznél jár), nincs egy igazi történet, amit el akarnak mesélni, csak minél több részt szeretnének kipréselni a gyáraikból. Ezért van az, hogy a legtöbb évad vége egy cliffhanger, vagyis olyan, mint amikor a Dallas-ban Jockey látszólag meghal, aztán a következő évad elején kiderült, hogy csak a tükörképét lőtte le… 

A Dirty John minisorozat, ami egy valóságban megtörtént esetet dolgoz fel, tehát van eleje és van vége, lehetetlenség belevinni olyasmiket, amik nem estek meg a tényleges életben, mert egy kivételével még az összes érintett beleszólhat; ezek alapján feltételezhető, hogy az alkotóinak szándéka nem annyira a kaszálás volt. Valamennyire mégis, hiszen az esetet már feldolgozta egy nagyon sikeres egyesült államokbeli podcast (olyan rádióműsor, amit bármikor meg lehet hallgatni), tehát kérdéses, hogy mennyire volt szükség egy élőszereplős változatra. (Ha elmondom, hogy közben csináltak egy egész estés dokumentumfilmet és a moziváltozat is készül, akkor érthetővé válik, hogy most még le lehet húzni pár bőrt erről a sztoriról. Egyszerűbb, mint kigondolni valami eredetit…) 

Nagy vonalakban annyi történik, hogy a címszereplő John Meehan (Eric Bana) abból él, hogy kihasználja a nőket, és ehhez minden eszköz adott számára. Most a horgára akad egy nagy hal, a dúsgazdag özvegy Debra (Connie Britton), akit elsőre sikerül az ujja köré csavarnia. Azonban az új áldozat lányai, a szókimondó Veronica (Juno Temple) és az éretlen Terra (Julia Garner) megérzik, hogy John veszélyes, és megpróbálják kirángatni az anyjukat ebből a kapcsolatból. 

Férfiként teljesen érthetetlen, amit Debra tesz. Kétszer is visszamegy Johnhoz, még akkor is, amikor már régen nyilvánvaló, hogy a pasas veszélyes. Ezen kívül ötször (!) volt férjnél és mocskosul gazdag, de se biztosítása, de riasztója, se fegyvere, se semmi, amivel megvédhetné magát, meg az elkényeztetett lányait. A helyzetet csak tovább rontja az őrülethez közeledő vallásossággal bíró nagymama; a jogi képviselők és a rendőrség tehetetlensége és az, hogy a rosszfiú bizony rendesen körülbástyázza magát, mindenre fel van készülve. A 8 epizód alatt nem túl kedvező képet festenek az Egyesült Államok társadalmáról, és a nőkről se igazán; plusz szerintem képtelenség megérteni a hősnő motivációit, lehetetlenség megkedvelni. 

A tulajdonképpeni pozitív női hős Juno karaktere, akit odakint vígjátéki elemnek szántak, miközben ő a legnormálisabb a központi alakok közül. Mindig rendkívül divatos, teljesen tisztában van önmagával és átlát mindenkin; de a „poénos” az benne, hogy simán beszól bárkinek, ami a szívén, az a száján, ám korántsem vulgáris. Nos, én nem tartottam ezt egy vígjátéki elemnek, de hát amerikai se vagyok. (Róluk még annyit, hogy legalább 20 olyan üzenetet olvastam a Twitteren, ami szerint az USA-beli nézők képtelenek voltak felismerni, hogy Veronica az Juno, csak mert lefogyott és kiegyenesítették a haját. Ennyi történt és már nem jöttek rá, hogy ő az-.- Mások a hangjára panaszkodtak, de arról aztán tényleg nem tehet.) Juno egy kivételével az összes részben szerepel, van ahol csak egy jelenettel, máshol kettes számú főszereplővé növi ki magát. Talán a legjobb vele kapcsolatos szekvencia az utolsó epizódban az Uberes üldözés. Ki kell emelnem, hogy ezúttal egy meglehetősen normális leányzót alakít, akinek semmiféle olyan baja nincs, mit az átlagos Juno-figuráknak, sőt, kifejezetten pozitív, már-már hősiesnek nevezhető alak. Mindenki más is jól játszik, ahogy ezt már mondtam, de egyiküket se lehet kedvelni: John egy drogos pszichopata, Debra tesze-tosza, a nagymama bolond, Terra egy elkényeztetett kislány. 

Ami miatt mégis jó volt nézni a Dirty Johnt, az a magas színvonalú színészi játék. Junotól ez alapvetően elvárható, és állítólag Connie Britton is pozitív megítélésnek örvend odakint (bevallom, nekem ez volt az első találkozásom vele); Eric Bana viszont mindenkit lemos a színről. Ezen kívül Julia Garner itt sokkal jobb, mint a One Percent More Humidban (ahol szintén Temple kisasszonnyal együtt játszik) és jobban is néz ki, pedig csak hosszabb és egyenesebb a haja. Pár rész részei igen szórakoztatóak, például a legutolsó vagy az az előtti felvonás elején a zenés montázs Johnnal; illetve az a pillanat, amikor a férfi a kórházban fekve rájön, hogy a nő tudja, amit tud. Na, az ott tényleg egy fenomenális jelenet, csak az arcok, a tekintetek beszélnek. Sajnálatos, hogy egy átlagos, mozikba kerülő filmben ezt a szintet még csak meg sem közelíti senki… 

A sztori bizonyos részekben érdekes, máskor nem annyira. A legtöbbször az epizódok fele-negyede a múltban történik, a többi a jelenben. John múltja nagyon izgalmas, láthatjuk, hogy hogyan és miért lett olyan, amilyen; Debra családjában pedig megesett egy gyilkosság – megdöbbentő végkifejlettel. Ami a jelenben zajlik, az a legtöbbször logikával megmagyarázhatatlan, ezért kissé értelmetlen, de valószínűleg a hölgy-nézők jobban tudnak azonosulni vele, mint én. Ajánlani azért mégsem ajánlanám, mert ennél sokkal érdekesebb és magasabb színvonalú dráma-szériákat is lehet találni (pl.: Victoria), de ha rajongsz Junoért vagy Eric Banáért, akkor megéri végignézni.

És Temple kisasszony karrierje továbbra is ezen a téren épül, egy újabb minisorozat, az erotikus Little Birds főszerepét bízták rá. (Korábban már szerepelt egy ugyanilyen című filmben.)