Ezúttal egy régebbi interjú kerül sorra, 2011-ből, amit már régen meg akartam nézni, de addig vártam vele, amíg nem láttam magát a filmet.
Üdvözlet innen a Panasonic Stúdióból, a Torontoi Nemzetközi Filmfesztiválról. A Killer Joe című filmben Juno Temple Dottie-t alakítja, ő a húga a főhős piti drogdíler Chris Smith-nek, akinek hirtelen rengeteg pénzre lesz szüksége. Először is, gratulálok a filmhez!
J: „Köszönöm.”
Mielőtt a kamera elkezdett forogni, azt mondtad nekem, hogy elsírtad magad, amikor kiderült, hogy William Friedkinnel dolgozhatsz. Miért?
J: „Hogy miért?”
Sejtem miért, de azért mondd el te!
J: „Mert ő egyike a mozi mestereinek, én pedig annyira új vagyok ebben a szakmában, és már pusztán attól a tudattól, hogy egy hozzá hasonló kaliberű ember fog irányítani, egy olyan szerepben, amit bármelyik lánynak áldás lenne eljátszani. Dottie annyira összetett személyiség, izgalmas dolog a bőrébe bújni, és hogy ezen Billy Friedkin segítsen keresztül, az olyan… Hogy nem is kell már dráma-iskolába járnom, mert mindent megtanulhatok tőle.”
Mesélj egy kicsit Dottie-ról!
J: „Ő olyan, hát… Nagyon bonyolult viszonyban van a családja minden tagjával, főleg Chris-szel. És.. egy baromi fura elegye egy kislánynak meg egy felnőtt nőnek. A feje tele van tündérmesékkel, beszélget a babáival, a babaházukban szeretne lakni és elképesztő képzelőereje van, ami szinte foglyul ejti őt. Ugyanakkor viszont mindent magába szív, ami abban a házban történik, mindenre emlékszik, mindent elraktároz magában és a többieknél sokkal jobban tisztában van azzal, hogy mi is folyik ott, hogy mit csinálnak, meg mit akarnak csinálni. És húszévnyi zabolátlan dühöt érlel magában. (a riporter nevet) Mert egy borzasztóan romlott családban él, akik nem úgy kezelik őt, ahogy kellene, mindenki gyereknek nézi, pedig már nem az. Aztán jön „Gyilkos” Joe és nőként bánik vele, ettől pedig szexisnek érzi magát és van végre valakije, akivel beszélgethet, és például imádtam azt a sorát, hogy „Fáj a pillantásod.”, ez egy fantasztikus mondat, hiszen a férfi úgy néz rá, ahogy addig még soha senki.” (itt jön egy részlet a filmből)
William Friedkin két felvételt szokott rögzíteni és nem többet. Hogyan működik ez a valóságban, úgy értem, valaki azt mesélte, hogy olyan, mintha egy élő tv-műsort rendezne.
J: „Meg kell bíznod a rendeződben. Csak akkor mondja, hogy „Oké”, amikor megkapta, amit akart és nem máskor. És néha ez már egy felvétellel összejön, ami kicsit lesokkol. „Óh… Wow. Pedig ez egy elég hosszú jelenet volt, bonyolult dialógussal…” De meg kell bíznod az ítéletében, el kell fogadnod azt és ez egyébként rendkívül inspiráló hatással van rád, mert olyan, mintha színházban lennél. Nincs tíz lehetőséged, amiből egy majd csak jó lesz; inkább olyan, mint a való élet. Ha most, teszem azt, nagyon elszúrnám ezt az interjút, akkor mondhatnád, hogy „Oké, jobb lenne, ha előröl kezdenénk.”, de a valóságban mindenre csak egy lehetőséged van.”
Itt jön a búcsúzkodás, egy kis önreklámmal megfűszerezve. Ez egy jó beszélgetés volt, mert például elkerülik a „Milyen érzés Matthew McConaughey-vel dolgozni?” klisét, bár sajnos (?) a Friedkin-témakört nem lehet megkerülni. Mindenesetre a karakteréről szóló részletek tényleg érdekesek és az is pozitívum, hogy nem szpojlereznek.
Még akad néhány videó róla a Sundance-ről, de azok már elég hosszúak, így nem hiszem, hogy lefordítom őket. Majd meglátjuk.
