A Bakelit hivatalos twitter-felhasználója tette közzé ezt a cikket, ahol a spin.com újságírónője kérdezte Junot a szerepéről, illetve a zenei ízléséről.
Juno Temple: ’Kurt Cobain hangjától felforrt a vérem’ – A Bakelit sztárja mesél arról, hogyan talált rá a Nirvanara és miként kapott ajándékba egy gramofont Martin Scorsese-től
„Van egy remek idézet E.E. Cummings-tól [sokoldalú amerikai művész volt], miszerint ’A leginkább elpocsékolt napok azok, amiken nem nevettünk.’” Mondja Juno Temple a telefonba a SPIN-nek. „Én még hozzátenném, hogy és azok, amiken nem hallgatunk zenét.”
A 26 éves brit színésznő hamisítatlan zeneszeretete talán a legjobb ok rá, hogy miért olyan testhezálló neki az A&R asszisztens [A&R = artist and repertoire, előadók szerződtetése és pályára állítása a feladatuk] Jamie Vine figurája az HBO nemrég elindult Bakelitjében (vasárnaponként, este 9-től, a keleti időzóna szerint), egy korszak-drámában, ami az 1970-es évek New Yorkjának gyakran korrupt zeneiparát eleveníti meg. A sorozat, amelyet a veterán hollywoodi rendező, Martin Scorsese és a rock-ikon Mick Jagger irányít, az író Richard Cohen és a producer Terence Winter mellett, a zenei kiadót igazgató Richie Finestra (Bobby Cabbavale) erőfeszítéseiről szól, amiket azért tesz, hogy megmentse cégét az anyagi csődtől. Jamie ezalatt főnöke ’könyörtelen ambícióját’ és ’vájt fülét’ utánozza, amikor felajánlja, hogy menedzseli a Nasty Bits-nek keresztelt szakadt proto-punk bandát. [Nasty Bits = Mocskos/Szaftos Részletek]
Temple, aki olyan filmekben szerepelt, mint a Vágy és vezeklés (2005), A Sötét Lovag: Felemelkedés (2012) és a Szarvak (2013), nem csak egyszerű szereplő a Bakelitben – a valóságban is gyűjti a régi lemezeket. Azért hívott fel minket, hogy meséljen az életéről; a Martin Scorsese-től kapott, iPhone-hoz csatlakoztatható gramofonjáról és az ’eufórikus’ első alkalomról, amikor a Nirvanát hallotta. [Ez itt kicsit fura számomra, hogy miért azt írják, hogy az interjúpartner hívta fel őket, mikor valószínűleg ez fordítva történhetett. Érdekes megfigyelni, hogy melyik filmeket emelték ki a pályájáról. Az interjú pedig gyakorlatilag most kezdődik – a kérdezőt S-sel jelölöm, mint SPIN, Junot a szokásos J-vel, a szögletes zárójelben a saját megjegyzéseim vannak.]
S: Mi fogott meg először a Bakelitben?
J: Az 1970-es évek a kedvenc zenei korszakom. Még ma is hallgatom a ’70-es évek muzsikáját bakeliten. Azt is éreztem, hogy ez a sorozat nem fél megmutatni a mocskot. Jamie egy kemény kiscsaj, elképesztő ambícióval, lendülettel, és nagyszerű füle van. Azt gondoltam, nagyon király lenne eljátszani ezt a fiatal nőt, főleg mivel abban a korszakban a nőket nem vették igazán komolyan. Ő ugyanis azért harcol, hogy figyeljenek rá.
S: Jamie hogyan reagál a zeneipar nemek közti megkülönböztetésére?
J: Úgy hiszem, hogy a ’70-es években a dolgok kezdtek megváltozni – de nem annyira. A zeneipar még mindig főként férfiak irányította üzletág volt. De ez a fiatal nő nem fogadja el, hogy azt parancsolják neki, üljön az asztalánál és hallgasson. És tényleg marhajó, hogy a remek hallásával bebizonyítja Richie-nek, hogy ki a főnök, mintha azt mondaná ’Érdemes ám figyelni rám!’ Ez azért is érdekes, mert az évadban több olyan pillanat van, amikor azt hiszi, hogy feljutott a csúcsra – azt gondolja, hogy tényleg kiharcolt magának dolgokat a cégnél. Aztán visszalökik a padlóra és emlékeztetik, hogy hol is van éppen. De annyira imádom benne, hogy ez soha nem fogja megakadályozni abban, hogy azt tegye, amit akar – annyira hisz a zenében, és részese akar lenni a forradalomnak, ami lejátszódik benne a ’70-es években. Éppen ideális korban van hozzá – a húszas éveiben. És azt hiszem, ez Richie-nek imponál.
S: Igen, feltűnt a tesztepizódban, hogy Jamie nagyjából érzéketlen a munkahelyén tapasztalható mindennapi szexizmusra.
J: Tudja, hogy sokkal több van benne, mint amennyit a többiek kinéznek belőle. Olyan ’Kő és bot eltörheti csontom, de szó nem sérthet meg, te barom!’-személyiség. Inspiráló egy hozzá hasonló alakot életre kelteni. Olyan sok fiatal nőt játszottam már, akik elveszettek, zavarodottak, és próbálják kitalálni, mit is akarnak az élettől; és velük szemben Jamie-t a magabiztosság lengi körül.
S: A Bakelit jelentős időt fordít arra, hogy bemutassa, Richie mennyire szereti a régi blues-t. Szerinted Jamie mit hallgatott gyerekként?
J: Biztosan imádja a blues-t! Úgy képzelem, odavan a Velvet Undergroundért és Lou Reedért. Azt hiszem, beindítja őt a szuper szöveg. És biztosra veszem, hogy Iggy Pop-rajongó. Szereti az olyan zenét, aminek mondanivalója van. De azt is biztosan tudja, hogy a blues inspirálta a rock ’n rollt és a rock ’n roll inspirálta azt, amiből később a punk lett. Nem hiszem, hogy nagyon kedvelné a klasszikus zenét, mert szerintem azt a szülei hallgatták és ő egyáltalán nem akar rájuk hasonlítani. (Nevet.)
S: Korábban említetted, hogy sok ’70-es évekbeli zenét kedvelsz. Mit hallgattál gyerekként?
J: Apukám révén rengeteg punk rockot, Clash-t és Sex Pistols-t. Apukám az összes daluknak kívülről fújta a szövegét és elmesélte nekem, milyen volt abban az időben fiatalemberként Londonban élni. Aztán, ahogy tinédzser lettem, nagy Eminem-rajongóvá váltam – akkoriban szövegíró géniusznak tartottam. Nagyon kedveltem még Dr. Dre-t és az N.W.A.-t. Volt egy határozott lázadó korszakom is, amikor fura ’80-as évekbeli techno popot hallgattam, amivel összetörtem apukám szívét. (Nevet.) Mondjuk, Gary Numant ordíttattam és ettől teljesen kiakadt. Aztán bentlakásos iskolába jártam, ami 3 órányira volt a házunktól, az oda vezető úton anyu meg én egy csomó Pretenders-t, T-Rexet és Kinks-t hallgattunk. A Kinks nekem költészet. A tinikorom végén beleszerettem a ’90-es évek grunge-ába. Amikor megismertem a Nirvanát, az szinte eufórikus pillanat volt számomra. Azt gondoltam ’Mi a fasz történik itt?’ Kurt Cobain hangjától úgy éreztem, pezsegni kezd a vérem.
S: Nagy bakelitlemez-gyűjtőnek tartod magad?
J: Igen, egyértelműen. Otthon főleg csak bakeliteket hallgatok, az iPhone-omon szinte sose hallgatok zenét. De nemrég kaptam egy marhajó kütyüt, ami forgatás-záró ajándék volt Martin Scorsese-től – egy gramofont, amibe bele tudod tenni a telefonod és így rajta keresztül hallhatod a zenéket a mobilodról. Ez megváltoztatta az életemet. Képzeld el, hogy csak baromkodsz otthon a barátnőiddel és szeretnél a Dancing on My Ownra táncolni Robyntól, és ténylegesen gramofonról játszhatod le nekik. Gondolkodom, hogy milyen lemezt hallgattam egy csomót mostanában… A Modern Lovers-t és Iggy Popot elég sokat nyomattam. Meg Neil Youngtól a Harvestet. Nagyon szeretném a Harvest Moont bakeliten, a jövőben mindenképpen be akarom gyűjteni.
S: Emlékszel, mi volt az első CD, amit vásároltál?
J: Persze. Dr. Dre-től a The Chronicle. Az volt az első CD, amit vettem. A szüleimnek rengeteg CD-jük meg bakelitlemezük volt… És apukámnak mindig nagyszerű zenelejátszó cuccai voltak, ez mindig is fontos volt számára. Én meg egy csomót hallgattam a rádiót, kazettára vettem dolgokat, satöbbi.
S: Mostanában miket hallgatsz?
J: Két éve az öcsém megismertetett Courtney Barnettel, aki egy egészen elképesztő szövegíró. És nagyon bírom még a Wolf Alice-t, amit kb. másfél éve ismerek, és örülök, hogy lassan megkapják a nekik járó elismerést. Asszem nemrég Grammy-re jelölték őket. (A szerkesztő jegyzete: A Legjobb Rock-Előadó kategóriában kaptak jelölést.) Az öcsém mostanában belebolondult a ’60-as évekbeli pszichedelikus német zenébe – mondjuk, van ez a banda, a Can, amiről soha nem hallottam korábban. Baromira bejön, amit csinálnak. Meg nemrég láttam a What Happened, Miss Simone? dokumentumfilmet [az énekesnő, Nina Simone életéről szól]. Elképesztő volt. Földhöz vágott. Emésztenem kellett egy ideig, érted, mire gondolok?
S: Nahát, tavaly ott voltam a new yorki Apollóban a premierjén, ahol Lauryn Hill lépett fel.
J: Azta! Szerencsés vagy. Mikor én New Yorkban jártam, teljesen lelombozódtam, mert imádom Patti Smith-t és rengeteget forgattunk Jimi Hendrix Electric Lady Studios-ában. Egy nap bementem és odaléptem az egyik lányhoz, aki ott dolgozik. ’Hogy vagy?’ – kérdeztem tőle és azt mondta ’Óh, istenem, életem legjobb hétvégéjén vagyok túl, buliztunk és Patti Smith is itt volt és fellépett és csak kb. 25-en voltunk.’ Mire én ’Bassza meg!’ (Nevet.)
Ez egy rendkívül érdekes interjú számomra, hiszen Juno zenei ízléséről eddig semmit sem tudtam. Meglepő, de azt hiszem, mindannyiunknak volt egy rapzenés korszaka:) Amiket pedig a végén említett, majd belehallgatok, kíváncsi vagyok rájuk!
Az eredeti, angol nyelvű interjút ezen a linken érhetitek el!
