Ahogy a múltkori alkalommal, a Bakelit hivatalos twitter felhasználója ezúttal is közzétett egy interjút Junoval. Ez a hírverés mindenképpen örömömre szolgál:) [A kérdezőt THR jelöli, Junot a szokásos J. Saját megjegyzéseimet szögletes zárójelbe teszem.]
Juno Temple, a Bakelit fiatal felfedezettje beszél az HBO férfiak uralta drámájáról
Írta: Bryn Elise Sandberg, a The Hollywood Reporter.com számára
„Az időm nagy részét pasik között töltöm, de ezzel semmi gond sincs” – mondja a 26 éves színésznő. Az HBO Bakelitje tele van sztárokkal, mint Olivia Wilde, Bobby Cannavale vagy Ray Romano [bevallom, korábban az utóbbi kettőről sosem hallottam, és Ray Romanot még így, 3 epizód után se tudom elhelyezni a sorozatban, fogalmam sincs, kit játszik], egy kevésbé ismert név mégis elveszi előlük a rivaldafényt.
Juno Temple első televíziós szereplése ez az 1970-es években játszódó zenés dráma, Martin Scorsese-től és Mick Jaggertől. [Ez nem igaz, mert korábban egy rész erejéig már felbukkant a Drunk History-ban.] Szerepe szerint ő Jamie, a bátor, következményekre fittyet hányó asszisztens egy nyűglődő zenei kiadónál. Mindent megtesz, hogy megállja a helyét ebben a férfiak uralta világban, ahol kiválaszt egy bandát (a „The Nasty Bits”-et, melynek énekesét Jagger fia, James Jagger alakítja), ami elnyeri a főnöke tetszését. Jamie most abban bízik, hogy ezek a fiúk megszerzik számára az áhított előléptetést.
A Londonból származó 26 éves Temple eddigi munkássága csak filmekből állt (a legutóbbiak a Meadowland, amelyben Wilde-dal együtt látható, valamint a Fekete mise), ám Terence Winter (Boardwalk Empire, A Wall Street farkasa) forgatókönyve végül odacsalta a műfajhoz, amitől korábban távol tartotta magát.
„Lehetek őszinte veled? Azt hiszem, a tévé most nagyon ott van” – meséli a The Hollywood Reporternek. „Meg merik hozni a legbátrabb döntéseket. A kurva életbe, ez tényleg fantasztikus! Nagyon izgalmas, hogy benne lehetek egy ilyen tévésorozatban.” [Teljesen igaza van, ugyanis manapság mindenki azt mondja, hogy úgyse néz tévét senki, tehát nincs, aki miatt a 12-es, vagy akár a 16-os karikán belül kellene maradni. Így jöhetnek létre olyan remek dolgok, mint a Trónok Harca.]
A dráma negyedik része előtt Temple elmesélte a THR-nek, hogy mennyire imádja a ’70-es éveket, hogy milyen volt együtt dolgozni Scorsese-vel és Jaggerrel, és hogy nem zavarja, hogy egyike a sorozatban kisebbségben lévő nőknek.
THR: Miért nem vállaltál korábban tévés szerepet és mitől változott meg a hozzáállásod?
J: Korábban sosem gondolkodtam tévés munkán, mert hatalmas elköteleződésnek éreztem ilyen fiatalon, hogy aláírjak egy showhoz hat évre. Azt gondoltam, hogy „Ez túl sok.” De aztán az ügynökeim azt mondták, olvassam el ezt, mert szerintük tetszeni fog. Igazuk lett, ez volt a legkirályabb dolog, amit valaha olvastam! „A rohadt életbe!” – gondoltam. És mivel olyan emberek állnak mögötte, mint Martin Scorsese és Mick Jagger, beleadtam mindent… Aztán kaptam egy hívást, hogy Martin Scorsese meghallgatna, mikor Los Angeles-be jön. Amikor ilyen hívást kapsz, arra gondolsz, hogy „Oké, ez az egyik olyan pillanat, amit a halálom napjáig emlegetni fogok.” Még ha nem is kapod meg a szerepet, ott lenni és átélni, hogy egy hozzá hasonló valaki instruáljon 15-20 percig, elképesztő élmény. Úgyhogy ’70-es évekbeli cuccokba öltöztem és elmentem. Igazából gyűjtöm az ilyen nosztalgikus cuccokat, a ruhatáram nagy része ’70-es évekbeli darabokból áll, szóval volt miből válogatnom. De mikor kijöttem, azt gondoltam, nem sikerült. A meghallgatások eszelősek tudnak lenni! Sosem tudhatod, hogy mennyire tetszettél nekik. Mikor kiderült, hogy megkaptam a szerepet, elkezdtem zokogni és felhívtam a családomat Londonban, pedig náluk akkor hajnali 3 volt.
THR: Szóval megkedvelted a 10 részes sorozat elképzelését?
J: Igen. Színészként annak a lehetősége, hogy egy négy, öt vagy akár hat évig futó műsor része lehetsz, elképesztő, mivel úgy tudsz kialakítani egy karaktert, hogy majdnem együtt nősz vele, majdnem ugyanannyi idő alatt. Valaki azt mondta, hogy ha öt évadot megcsinálunk, addigra 30 éves leszek. Ez őrület! Addigra akár már férjnél is lehetek, vagy lehetnek gyerekeim, ki a fene tudja? [Szóval hat évre írt alá az HBO-val? Ezek szerint legalább 5 évadot terveznek…]
THR: Te és Jamie mennyire hasonlítotok egymásra?
J: Van pár komoly hasonlóság köztünk. Ő nagyon szomjazza az életet meg a tudást, és egy gyors világban akar élni. Törekvő személyiség, és ez bizonyos fokig bennem is megvan. Elég távol áll tőle a félelem és harcol, hogy meghallják a hangját. Ilyen fiatalon elég tökös ahhoz, hogy felálljon, és azt mondja, „Hallgassatok meg!” Sokkal tökösebb, mint a férfi kollégái többsége. (Nevet) Ezt imádom benne. És fantasztikus füle van. Annyira beleillik abba a világba, főleg a The Nasty Bits-szel való kapcsolata miatt. A legtöbben a kiadónál úgy gondolnák, hogy kár az időt rájuk pazarolni, de Jamie első blikkre tudja, hogy „Ez valami nagy lehet, akár egy kibaszott mozgalommá is válhat!” Csúcs dolog azt a karaktert alakítani, akinek ilyen füle van, és ennyire átéli a zenét. A legnagyobb különbség kettőnk között, hogy én gyakran járkálok slamposan, őt viszont biztosan soha nem láthatnád abban a cuccban az utcára menni, amiben aznap aludt.
THR: Jó buli azt a sok régi ruhát viselni? [Ez egy olyan kérdés, ami világosan tükrözi, hogy a kérdező egy előre leírt sablonhoz ragaszkodik. Pár bekezdéssel feljebb Juno maga mondta, hogy a ruhatára tele van az ebből az érából származó darabokkal, és hogy nagyon szereti őket hordani, ám az újságíró hölgy mégis úgy teszi fel a kérdést, mintha ez el se hangzott volna.]
J: Nagyszerű! Sokszor könnybe lábadt a szemem a gyönyörűségtől a ruhapróbákon. Ki kell találnom, hogyan tudom az összeset megszerezni magamnak! Az akkori időkben a női ruhák azt hangsúlyozták, mit jelent nőnek lenni. Követték a hajlatokat, szóval nagyon jó érzés beléjük bújni. A mai társadalomban az öltözködésünket a kényelem határozza meg, és én is nagyon ilyen vagyok. Imádok kiöltözni, csak nem mindig teszem meg. A barátaim viszont azzal cikiznek, hogy nem tudok összehozni valamit a két véglet között. Vagy hajléktalannak nézek ki, vagy tökéletesen. [Jópofa módon itt egy brit kifejezést használ - dressed to the nines.] Nem járok pólóban meg farmerban. [Azért ez picit hazugság.] A ruhatár különben nagyon fontos dolog, mert segít belebújni a karakter bőrébe. A művészeti részleg hasonló szerepet tölt be, felépítették nekünk ezt az egész világot, és annyira valóságos lett. Úgy érzed, egy másik időben vagy, aztán kilépsz a valóságba és hirtelen eszedbe jut, hogy „Bassza meg, hát 2016 van!”
THR: A klasszikus külsőt a hajad teszi tökéletessé.
J: Ez a tényleges, igazi hajam. Kicsit megtoldották, hogy hosszabb legyen, de ez az, amit anyámtól és apámtól kaptam – egy szőke afrofrizura! [Itt érződik, hogy a kérdező korábban egyetlen filmet se látott Junotól. Akkor nem kommentálná külön a haját.]
THR: Mivel a fiatalabb szereplők közé tartozol, vannak olyan viccek abból a korszakból, amiket nem értesz?
J: A ’70-es évek megszállottja vagyok és mindig is az voltam. Apukám nagy punk rocker volt a ’70-es évek Angliájában, szóval úgy nőttem fel, hogy megszerettem annak a korszaknak a zenéjét, a lakberendezését, és azt a forradalmat, ami akkoriban ment végbe a punkzenében meg a nők számára. Kijelenthetem, hogy valóra váltak az álmaim ezzel a sorozattal, mert az volt a vágyam, hogy a ’70-es években lehessek fiatal nő. Számomra sokkal nagyobb feladat visszatérni a valóságba, 2016-ba.
THR: Milyen zenét szeretsz? [Az utóbbiak elmondása után vajon milyen választ várt erre a kérdésre?]
J: Van egy szuper bakelitlemez-gyűjteményem, nagy részük a ’70-es évekből származik. Van köztük pár blues meg grunge album is. Nincs túl sok új dolgom. [Érdekes módon az előző interjúban két nagyon is mai előadót említett, akik a jelenlegi kedvencei.] Van egy csomó Lou Reedem, Iggy Popom, Tom Petty-m, Bowie-m, Blondie-m és Televisionöm. Ezt a fajta zenét nagyon jó bakeliten hallgatni, mert ahelyett, hogy a fülhallgatódon át egyből az agyadba jutna, az egész testedre hat.
THR: Mennyit dolgoztál együtt Scorsese-vel? Jagger megjelent egyáltalán a forgatáson?
J: Párszor beugrott körbenézni. Eléggé elfoglalt ember, de tudom, hogy nagyon-nagyon fontos neki ez a projekt. A legjobb ebben a két irányító, kreatív elmében, akik a sorozat mögött állnak az, hogy ők tényleg nagyon is átélték azt az időszakot, és fantasztikus dolgokat hoztak létre akkoriban. Az egyikük olyan dalokat csinált, amik megváltoztatták az emberek életét, a másik olyan filmeket, amik ugyanilyen hatást érték el. Szóval itt ez a figyelemre méltó kombináció, ez a két különleges ember, akik támogatják a sorozatot, és ettől lesz az egész igazán korhű és őrületes. Én is ezt szeretem a Bakelitben: miközben nézed, olyan, mintha be lennél lőve. Annyi hihetetlen energia van benne.
THR: Milyen érzés az egyik női főszereplőnek lenni egy ennyire férfiak uralta szereplőgárdában?
J: Baromijó. A többi női szereplő nagyon szépen megállja a helyét, és úgy érzem, mindegyikük, főleg Olivia [Wilde] figurája, rendelkezik azzal az erővel, hogy szembeszálljon a férfiakkal, még akkor is, ha szinte csak férfiak veszik körül. Van egy csomó remek jelenetünk, amiben a férfi karaktereket lekörözik a nők. Tényleg nagyszerű dolog, hogy megalkották ezeket az erős nőket, akiknek van mondanivalójuk. Ezt igazán izgalmasnak tartom. Persze tény, hogy nincs túl sok nő a szereplők közt, de ez így hiteles. Akkoriban egy irodában nem is volt ennyi belőlük. Igen, persze, ez azt jelenti, hogy az időm nagy részét pasik közt kell töltenem, de ezzel semmi gondom. Jimmy Jaggerrel tök jó együtt lógni. Jó barátokká váltunk, szóval nem panaszkodom, amiért annyit kell együtt lennem vele.
THR: Elárulsz nekünk néhány dolgot Wilde karakterének fejlődéséről? [A leghülyébb kérdés az egész interjúban. Persze, Juno alapvetően mellékszereplő, de úgy érzem, hogy ez egy sértő jellegű kérdés, hiszen az adott színészt a sorozat húzónevéről kérdezik, akihez, mint látni fogjuk, szinte semmi köze.]
J: Tudod, mi a fura? Olivia és én egyszer sem dolgoztunk együtt, mert mindketten Richie (Cannavale karaktere) életének más-más oldalán állunk. De Devon (Wilde karaktere) különleges utat jár be, és ez azért is tök jó, mert teljesen különbözik Jamie útjától. Egyértelmű, hogy más korcsoport vagyunk és más életet élünk, de mindketten a nők erős oldalait mutatjuk be. A női karaktereket igazán jól írták meg, és remélem, egyre több és több és még több fontosság jut nekik, míg végül ők uralják majd a kiadót. Nem ám, csak viccelek. (Nevet) Nem tüntethetjük el az összes férfit. De Olivia és én szó szerint csak egyszer találkoztunk hat hónap alatt, a sminkes kocsiban. Hát nem elképesztő? [Bújtatott formában, de helyre teszi a kérdezőt.]
THR: Most, hogy a sorozatot megújították még egy évadra…
J: Most majd talán ő meg én befolyásolhatjuk a történet irányát!
THR: Hallottál-e már valamit a második évadról? [Ismét elég nevetséges kérdés. A sorozat három hete megy, még csak most jön a negyedik része, de ő már a még el sem készült, ki sem talált akármiről akar hallani.]
J: Szó szerint semmit. Én is akkor látom az egyes részeket, mikor a tévé sugározza. Tök jó, hogy egyben rajongó is lehetek. Ahogy már mondtam, imádom ezt a korszakot, úgyhogy szeretem, hogy csak úgy élvezhetem. Persze, olvastam a forgatókönyvet, de annyi történetszál van, amiben én a forgatáson nem veszek részt, ezért izgalmas számomra látni, hogy mi történik a többi szereplővel.
Szerintem ez egy elég rossz interjú abból a szempontból, hogy a kérdezőnek se a témáról, se a beszélgetőpartneréről nem volt semmiféle fogalma. Juno viszont jól megállta a helyét, és érdekes dolgokat mondott. Az eredeti, angol nyelvű szöveget itt olvashatjátok el.
Most pedig lássuk, mi volt a negyedik részben!
A központi szál egy Hannibal nevű, nagyon felkapott énekes körül forog, akit Richie ott akar tartani az American Century-nél, míg az előző részben felbukkant seggfej rivális megpróbálja őt átvinni a saját cégéhez. Mivel a karaktert, illetve akin alapul, nem ismertük fel, a zenéje pedig elég távol áll tőlem, így aligha volt izgalmas számunkra. A korrupciós mellékszál a kutyát se érdekelte, a Nasty Bits viszont váratlanul egy nagyszerű csavarral találkozik Lester Grimes-szal - igazából ez volt az egyetlen igazán érdekes rész. Illetve vicces, hogy a kiadónál semminek tekintett, giccses számokat éneklő Robert Goulet mégiscsak a legjobban eladható név, aki jelenleg még náluk van:)
A következő részben még jobban összecsapnak a hullámok Richie feje fölött, ugyanis gyilkosság árnyéka vetül rá, közben a felesége beadja a válókeresetet és még ki tudja, mi minden történik majd! Mindenesetre ez az epizód igen unalmas volt, de a második után ugyanezt éreztem, és aztán jött a fenomenális harmadik, úgyhogy bizakodó vagyok.
