Kicsit megkésve ugyan, de jön az eheti Juno-interjú. Úgy tűnik, a Vinyl miatt elég nagy felhajtás van körülötte, de érdekes módon se Bobby Cannavale-t, se Olivia Wilde-ot nem nyomják ennyire, mint őt. És ez tök jó! A következő interjú a The Daily Beast weboldalról származik, a Bakelit tette közzé a twitteren.
A Bakelitből ismert Juno Temple mesél áttörést hozó, ’bátor’ szerepéről
És arról, hogy milyen visszaugrani a 70’-es évekbe a sorozattal, meg hogy mi volt a kedvenc cikinek számító zenekara a ’90-es évekből
Bár Juno Temple csupán pár jelenet erejéig bukkan fel az HBO legújabb drámájában, a Bakelitben, mégis minden epizódban jelentős benyomást tesz a nézőre. A 26 éves brit színésznő szerepelt nagy kaliberű produkciókban, mint A Sötét Lovag: Felemelkedés, vagy a Demóna, de láthattuk független alkotásokban is, mint amilyen Jill Soloway nagyszerű Délután is jó!-ja. Juno karaktere Jamie Vine, a ’szendvicses lány’ az American Century Kiadónál, aki megpróbál A&R asszisztenssé válni, miután felfedezi a The Nasty Bits névre keresztelt punk bandát. [Az A&R-re magyarázatot egy korábbi interjúfordításban találhattok, nem akarom még egyszer leírni. Ismét érdemes megnézni, hogy miket emeltek ki a munkáiból…]
A most vasárnap sugárzott epizódban, melynek címe ’He in Racist Fire’ – ez egy anagramma a főszereplő Richie Finestra (Bobby Cannavale) nevéből – Jamie végre némiképp előbbre jut, mikor őt is meghívják a banda sorsát eldöntő tárgyalásra. Ám ez csupán rövid ideig tartó győzelem: ugyanis nem csak, hogy valaki mást helyeznek az ő ebéd-szerzői munkakörébe, de még csak be sem jut az A&R csapatba – legalábbis még nem. [Az USA-ban az új részek vasárnap esténként vannak, egyébként ezeket a magyar HBO is sugározza, csak éppen hajnali 3-kor. Másnap viszont sokkal barátibb, 20:00-s kezdést kínálnak, ezért mi inkább ebben az időpontban nézzük. A ’He in Racist Fire’-t úgy lehetne lefordítani, hogy „A rasszizmus tüzében ég”. Mivel Richie olasz, ezért ezt kétféleképp is lehet értelmezni, ám ő maga, ott helyben, mikor ez elhangzik, meg is cáfolja a dolgot.]
A The Daily Beast azért hívta fel Temple-t, hogy beszélgessen vele karaktere harcáról az intézményesített szexizmussal szemben; az édesapja, Julian Temple legendás rövidfilmjeiről, melyekben a Sex Pistols-t mutatta be; és talán legfontosabbként, imádatáról a ’90-es évek második felében aktív Bloodhound Gang nevű bandáról, akiket leginkább The Bad Touch című számuk révén ismer a világ. [Itt most jön egy idézet a dalból, hogy mindenkinek beugorjon, de ezt nem fordítom le. Azért érdekes az információ-adagolás: feminizmus, híres szülő, végül egy ma már cikinek számító, de humoros dolog. De legalább erről korábban még nem beszélt.] Az elkövetkezendőkben egy szerkesztett, sűrített változatát olvashatjátok az interjúnknak. [A kérdezőt TDB-nek rövidítem.]
TDB: Hogyan kerültél először kapcsolatba a Bakelittel?
J: A szokásos klasszikus történet révén, amikor elküldik nekem a forgatókönyvet, és az nagyon megtetszik… Aztán meghallgatáson voltam, majd meghallgatásra mentem Marty-hoz (Martin Scorsese, a társproducer), és végül megkaptam a szerepet. Amikor 24 évesen azt mondják neked, hogy meghallgatásra mehetsz Martin Scorsese-hez, azt gondolod „Hűha, na, ezt a napot se fogom elfelejteni!”
TDB: És persze Scorsese rendezte a pilot epizódot. Milyen élményt jelentett ez számodra?
J: Kirobbanó volt, ha lehetek őszinte, mert ez az ember tele van lelkesedéssel. Több energia van benne, mint 10 tízévesben egyszerre, és rendkívül szenvedélyes a munkájában. Imádja a filmet és a zenét, úgyhogy ennél a projektnél úgy tűnt, minden egyes részlet érdekelte. Hihetetlen volt, nagyszerű élményben lehetett részem.
TDB: Az eheti epizódban a figurád, Jamie, végre egy asztalhoz ülhet a férfiakkal, akik a kiadót irányítják, de aztán kiderül, hogy se előléptetést, se fizetésemelést nem kap.
J: Ugye, milyen idegesítő? (Dühösen morog) [:D]
TDB: A szexizmus, amivel szembe kell néznie, frusztráló volt számodra?
J: Színészként semmiképpen, mivel ez is egy ok, amiért annyira szeretem Jamie-t. A szexizmus nem elég, hogy elnémítsa őt. Tovább harcol, amíg meg nem kapja, amit akar. Persze, egyértelmű, hogy a férfiak uralta világban van, de biztos vagyok benne, hogy nyomot hagy majd benne maga után. Most nem léptették elő, de tudja, hogy kicsit mégis feljebb lépett, mert a zenekar mellette áll, és ez a lényeg. Megtalálta ezt a bandát, ami lényegében a punk rock születését jelképezi. Szóval, színészként ez egyáltalán nem frusztráló, hanem inkább érdekes. Magasabb lángon lobog benned a tűz, ha fiatal nőként megközelíted ezt a világot. Ahogy a mondás tartja, kő és bot eltörheti csontom, de szóval bántani magam nem hagyom! Jamie nagyon bátor. [Lehet, hogy ennek a mondásnak van egy magyar megfelelője, de nem jut eszembe. Ezen kívül vicces, hogy az amerikai sajtó a kint jelenleg nagyon trendi harmadik generációs feminizmus jegyében próbálja kiprovokálni belőle a férfiak uralta világ elleni gyűlöletet, de Juno mindig leszereli őket.]
TDB: Néhány utalásból megtudhattuk, hogy Jamie mi ellen lázad. A háttértörténete hogyan befolyásolta az alakításodat?
J: Izgalmas volt, hiszen ez az első tévés munkám, és sose tudtam, mi lesz a karakteremmel, amíg le nem ültünk a soron következő részek olvasópróbáira. Szóval miközben előre haladsz, úgy tanulsz. Ez a leginkább valósnak nevezhető idejű színjátszás, amiben eddig részem volt. Meglepődtem, amikor felbukkant egy karakter, és azt gondoltam, „Hű, Jamie innen származik? Várjunk csak, egy pillanat!” Nagyszerű dolog a tévében, hogy minden rész után egyre jobban megismered a karaktereket, és az epizódok befejezései után mindig jobban meg tudod érteni őket. A tény, hogy egy következő évadra megújítottak minket, csúcsszuper, mert azt jelenti, hogy még tovább mehetsz ezekkel a karakterekkel a megismerés útján. Lassan az egész összeáll, mint az őrület hatalmas kirakósa. [Tehát az a nő tényleg Jamie anyja volt!]
TDB: A karaktered tulajdonképpen segédkezik abban, hogy a punkzene bekerüljön a főáramlatba. Melyik volt az első zene, amiért ennyire rajongtál a valóságban?
J: 11 vagy 12 éves lehetett, és beleszerettem a Bloodhound Gangbe. Nekem ők voltak a legkirályabb banda a világon! (Nevet) Emlékszem egy borzasztóan kínos esetre. Azt gondoltam, tök menő vagyok, hogy őket hallgatom, mikor anyukám észrevette az egyik albumukat nálam, a Hoory for Boobies-t. [„Éljenek a cicik”] Megkérdezte tőlem, hogy „Ez meg mi?” Mire én: „Anyu, az egy tök király banda!” Mire ő: „Miért nincs egy csak lányokból álló csapat, egy olyan albumcímmel, hogy Whopee for Willies?” [„Éljenek a kukacok”] És ez annyira égő volt, mert pont az autóban ültünk és ott voltak a 11 éves barátnőim a suliból! Nem értettem, hogy mondhat ilyeneket előttük! Szóval imádtam a Bloodhound Ganget, nagyon tetszett a zenéjük.
TDB: A sorozat ’70-es évekbeli kora nyilvánvalóan messze áll tőled időben. Hogyan viszonyulsz az akkori kor zenéjéhez?
J: Nagy rajongója vagyok a ’70-es évek zenéinek. Végülis mindig az volt, azóta, hogy a világra jöttem. Mert a szüleim, főleg apukám, rengeteg ’70-es évekbeli punkot és rockot hallgatott. Van otthon egy hatalmas bakelitlemez-gyűjteményen. Egy csomó Iggy Popot, David Bowie-t, Blondie-t és Modern Lovers-t hallgatok. Howlin’ Wolf az egyik kedvencem. Nagyon bírom benne, hogy ha meghallgatsz tőle pár számot, aztán párat a Rolling Stones-tól, akkor hallhatod, hogy előbbi mennyire inspirálta az utóbbit. És úgy gondolom, hogy bakeliten az igazi a zenehallgatás. Másképpen hat a testedre, mert nem csak a füleddel figyelsz a lemezre, hanem minden mással is.
TDB: Az édesapád dolgozott együtt a Sex Pistols-szal.
J: Bizony. Amíg felnőttem, jó sokszor hallhattam a God Save The Queent.
TDB: Kikérted a tanácsát a Bakelittel kapcsolatban?
J: Persze, rengeteg kérdést feltettem neki. Ő volt a partnerem a bemutatón, és be kell vallanom, nagyon ideges voltam. De annyira tetszett neki! Korábban talán még sosem voltam olyan boldog, mint akkor, mikor ennyire éreztem, hogy tetszett neki, amiben részt veszek. Ő imádta a ’70-es éveket, akkor volt fiatal, és élvezte a forradalmat, ami a punkrockon keresztül fejlődött ki. Szenvedélyesen szereti azt az időszakot.
TDB: Jamie-t sokan a Bakelit Peggy Olsonjának nevezik. Mit szólsz a Mad Mennel vont párhuzamhoz?
J: Igazából még egyetlen részt se láttam abból a sorozatból, de most már muszáj lesz megnéznem párat, mert sokan felhozták nekem ezt a párhuzamot. Amennyire tudom, ez óriási elismerésnek számít, úgyhogy biztosan utánajárok majd.
TDB: Ebben a sorozatban a figurák eléggé nyíltan rasszisták és szexisták. Szerinted manapság jobb a helyzet a szórakoztatóiparban, vagy csak a nyilvánosság előtt politikailag korrekt mindenki?
J: Ezek a dolgok még mindig súlyos problémát jelentenek. Néhány színésznő felszólalt, hogy mi is annyi pénzt kapjunk a munkánkért, mint a férfiak, és igen, a rohadt életbe, ennek így kéne lennie! És 2016-ban még mindig probléma a rasszizmus? Vagy a homoszexuálisok házassága? Ez őrület! Remélem, hogy mindezt sikerül majd lerombolni, mert sokkal fontosabb lenne azzal foglalkozni, hogy jó emberek legyünk. [Ezt külföldön úgy hívják, hogy „current year”. Kommentárt nem fűznék hozzá, aki akar, nézzen utána.]
TDB: Mesélj arról, milyen volt James Jaggerrel dolgozni, aki történetesen Mick Jagger fia. Van egy pár hírhedt közös jelenetetek.
J: (Nevet) Nagyszerű fickó. Egyszerűen imádom! Vicces, de volt néhány közös barátunk Angliában, korábban mégsem találkoztunk. Szóval tök jó volt, mert úgy tűnt, hogy az égiek is úgy akarták, hogy megismerjük egymást, szóval hála Istennek, amiért ez a munka egy irányba terelt minket. És az alakítása punk naplopóként nagyon hiteles. Remekül szórakoztunk vele. És az is tök jó, ha ilyen sok időt együtt töltesz valakivel és ténylegesen kialakíthatjátok a karaktereitek közti kapcsolat. Bízol benne, hogy amikor az emberek meglátják, akkor megtetszik nekik ez a kapcsolat. Reméled, hogy azt gondolják „Ez egy összeillő pár.”
TDB: Láthattunk némi utalást James karakterének heroin-használatáról. A sorozatban elénk tárt folytonos és természetesnek ható kábítószer-használat nagyon jól megidézi azt a kort, és teljesen más, mint amit ma láthatunk.
J: Az biztos, hogy bemutatja a hétköznapi használatot, mondjuk úgy, hogy bemész az irodába, megiszod a kávédat és mellette találsz egy kis zacskónyi kokaint. De azt is bemutatja, mennyire elbaszottá tesz a használatuk. Nem zárkózik el attól, hogy megmutassa, Richie Finestra milyen dühöngő őrültté tud válni tőle. Egyértelmű, hogy ahogy a sorozat folytatódik, láthatjuk, mi történik Kippel (Jagger figurája) a drogozás miatt. Ez szeretem a Bakelitben: bemutatja, milyen nyilvánvaló volt a droghasználat, de azt is, mennyire megváltoztat az, ha függő leszel. [Erről még korábban nem beszéltem, de Jamie feladata az anyag terítése a munkahelyén. Őt magát eddig csak cigarettázni láttuk, szóval homályos, hogy vajon használja is, vagy csak a többieket látja el vele.]
TDB: Az első évad közepénél járunk. Elárulhatsz nekünk valamit a Jamie-re váró útról?
J: Nem tudom, mennyit mondhatok, nem szeretnék bajba kerülni. Annyit azért elárulhatok, hogy érdemes figyelni rá, mert nem semmi utat jár be! A második évadot pedig már izgatottan várom, mert csak Isten tudja, mit tartogat számára!
TDB: Most, hogy a következő széria már biztosan elkészül, mit remélsz, vagy mit szeretnél, milyen irányt vegyen Jamie sorsa? Mit látnál szívesen tőle?
J: Remélem, hogy továbbra is dolgozik azon, hogy kikövezze a saját útját. Remélem, hogy olyan bátor, tüzes és tökös marad, mint amilyennek megismertük. Nagyon bízom benne, hogy nem fogják eltiporni és hagyják őt szárnyalni.
***
Mielőtt a Bakeliten kezdett volna dolgozni, Randall Poster Wes Anderson filmjeinek zenéjén dolgozott, valamint a Sráckoron és Scorsese A Wall Street farkasán. Poster és kolléganője, Meghan Currier összeállítottak a The Daily Beast számára egy exkluzív Spotify zenei listát, amit Temple karaktere, Jamie inspirált.
„Meghan és én mindig úgy képzeltük, hogy Jamie-nek van a legjobb zenei ízlése az American Century A&R-osai közül.” – írta Poster a nekünk küldött emailjében – „Az underground és a tiszta érzelmek iránti fogékonysága inspirálta ezt a listát.” Majd még hozzátette: „Juno is szuper, ezért is szerettünk volna összerakni valamit, amiről úgy gondoltuk, neki is tetszene.”
A Jamie Vine zenei listát itt lehet meghallgatni.
Ez egy tűrhető interjú volt, némi új információt is hordozott, de sajnos nagyobb részben az előző beszélgetést tartalmazta. Persze, tudom, hogy a zenei alaptéma miatt nehéz itt újat kérdezni…
