Pár hónapja (?) az itthoni Comedy Central elkezdte sugározni a magyarul tényleg elmésen lefordított Tömény történelem (Drunk History) című amerikai sorozatot, csak éppen kis hazánk híres múltbéli személyeivel. Fogalmam sincs, hogy a széria él-e még, mivel sosem nézem ezt a csatornát, régen is csak akkor ültem le elé, amikor Hofit adtak.
A Drunk History egy érdekes koncepción alapul: Van egy beszélgetőtárs, egy kamera és egy illető, aki részegre issza magát, majd ezek után az a feladata, hogy a kamera előtt elmondja egy előre kiválasztott történelmi személyről azt, amit megtanult. A mesélők mindig alaposan felkészülnek az említett illetőből, ám az elfogyasztott alkohol hatására az adatok és a mai világ meg a régi bizony összekeverednek, szóval a készítők szándéka szerint a históriák nevettető formában kelnek újra életre. És a lényeg az, hogy amit és ahogyan az illuminált állapotban lévő beszélő elmond, azt később korhű öltözéket viselő színészek korhű díszletek között úgy és aképpen adják elő, ahogy ezt ez a személy tolmácsolta. A végeredmény pedig annyi, hogy miközben a beszélgetőtárs a kamera mellett ülve hallgatja a vele szemben lévő elbeszélőt, annak szavai megelevenednek előttünk. Elvileg lehetséges ebben a formában tanítani, információt átadni, megismertetni egy-két olyan momentumot/embert a régmúltból a nézőkkel, akikről addig talán nem hallottak, de a végeredmény sajnos általában (legalábbis az én szememben) inkább szánalmasan nevetséges, mint vicces és szórakoztató lenne... Juno korábban már benne volt ebben a szériában, akkor egy polgárháborús hősnőt alakított, most pedig nemrégiben Marilyn Monroe bőrébe bújt!
Azt még nem mondtam, hogy egy-egy epizód általában két-három szegmensből áll, az első Juno-rész kettő, ez pedig három darabos. Itt először az egyik első "daredevilt" ismerhetjük meg (fogalmam sincs, hogy hívják ezt magyarul, olyan személy, aki például kötélen átsétál a World Trade Center tornyai közt vagy nagyon magasból leugrik, átugrat 50 helikopter felett motorral, stb.), akinek a specialitása a vízesésekről történő leugrás volt. Ez a fele számomra a legirritálóbb, mert a pasas, aki előadja, egyáltalán nem vicces, és a műsor csak akkor működik, ha az elbeszélő jó humorú, vagy humorosra issza magát. Ennek a pofának ez nem jött össze...
A második részben van Ms. Temple, és ez az éppen nemrég születésnapos Ella Fitzgerald és Marilyn Monroe barátságát tárja elénk. Itt a mesélő attól válik nevettetővé, hogy párszor alig bír beszélni, olyan részeg, erre a készítők is ráépítettek (az egyetlen alkalom volt, mikor ténylegesen meg tudtak nevettetni), a sztori pedig érdekes, hiszen ismerjük a fekete énekesnőt és a fehér színésznőt, de a kapcsolatukról én legalábbis sosem hallottam még. Azt, hogy ennek mennyi a valóságalapja, nem ellenőriztem, de elhiszem nekik, hogy tényleg megtörtént. Szegény Gabourey Sidibére rossz ránézni, bár valószínűleg önhibáján kívül néz ki úgy, ahogy, de az tény, hogy irtó jól alakította Ellát. Juno a legkevésbé se hasonlít Marilynre, viszont megoldotta a díva-karakter életre keltését. Ez a részlet mindenben klappol, jó a mesélő, érdekes a sztori és jók a színészek is.
A harmadik végül egy igazán filmes téma, hiszen Buster Keatonről szól. Ez a fele az ismeretterjesztés kapcsán tetszett, az elbeszélő azonban tesz róla, hogy nehogy politika nélkül maradjunk, hiszen a Uniter Artists-os részben hosszasan gúnyolódik a hírhedt eredeti The Birth of a Nation rendezőjén... Szóval itt látszik (meg picit az első szegmensben is), hogy mi a baj a Comedy Centrallal, és most teljesen mindegy, hogy melyik politikai oldalon állok, ez és az ehhez hasonló kiszólások nem kellenének egy szórakoztató műsorba.
Minden tekintetben a korábbi Juno-epizód viszi a pálmát ezzel szemben, ennek az eleje unalmas, a közepe jó, a vége teli van propagandával... Nekem összesítésben nem tetszett.
