Juno Temple Rajongói Oldal

Ahogy a múltkori alkalommal, a Bakelit hivatalos twitter felhasználója ezúttal is közzétett egy interjút Junoval. Ez a hírverés mindenképpen örömömre szolgál:) [A kérdezőt THR jelöli, Junot a szokásos J. Saját megjegyzéseimet szögletes zárójelbe teszem.]

Juno Temple, a Bakelit fiatal felfedezettje beszél az HBO férfiak uralta drámájáról

Írta: Bryn Elise Sandberg, a The Hollywood Reporter.com számára 

„Az időm nagy részét pasik között töltöm, de ezzel semmi gond sincs” – mondja a 26 éves színésznő. Az HBO Bakelitje tele van sztárokkal, mint Olivia Wilde, Bobby Cannavale vagy Ray Romano [bevallom, korábban az utóbbi kettőről sosem hallottam, és Ray Romanot még így, 3 epizód után se tudom elhelyezni a sorozatban, fogalmam sincs, kit játszik], egy kevésbé ismert név mégis elveszi előlük a rivaldafényt. 

Juno Temple első televíziós szereplése ez az 1970-es években játszódó zenés dráma, Martin Scorsese-től és Mick Jaggertől. [Ez nem igaz, mert korábban egy rész erejéig már felbukkant a Drunk History-ban.] Szerepe szerint ő Jamie, a bátor, következményekre fittyet hányó asszisztens egy nyűglődő zenei kiadónál. Mindent megtesz, hogy megállja a helyét ebben a férfiak uralta világban, ahol kiválaszt egy bandát (a „The Nasty Bits”-et, melynek énekesét Jagger fia, James Jagger alakítja), ami elnyeri a főnöke tetszését. Jamie most abban bízik, hogy ezek a fiúk megszerzik számára az áhított előléptetést. 

A Londonból származó 26 éves Temple eddigi munkássága csak filmekből állt (a legutóbbiak a Meadowland, amelyben Wilde-dal együtt látható, valamint a Fekete mise), ám Terence Winter (Boardwalk Empire, A Wall Street farkasa) forgatókönyve végül odacsalta a műfajhoz, amitől korábban távol tartotta magát. 

„Lehetek őszinte veled? Azt hiszem, a tévé most nagyon ott van” – meséli a The Hollywood Reporternek. „Meg merik hozni a legbátrabb döntéseket. A kurva életbe, ez tényleg fantasztikus! Nagyon izgalmas, hogy benne lehetek egy ilyen tévésorozatban.” [Teljesen igaza van, ugyanis manapság mindenki azt mondja, hogy úgyse néz tévét senki, tehát nincs, aki miatt a 12-es, vagy akár a 16-os karikán belül kellene maradni. Így jöhetnek létre olyan remek dolgok, mint a Trónok Harca.] 

A dráma negyedik része előtt Temple elmesélte a THR-nek, hogy mennyire imádja a ’70-es éveket, hogy milyen volt együtt dolgozni Scorsese-vel és Jaggerrel, és hogy nem zavarja, hogy egyike a sorozatban kisebbségben lévő nőknek. 

THR: Miért nem vállaltál korábban tévés szerepet és mitől változott meg a hozzáállásod? 

J: Korábban sosem gondolkodtam tévés munkán, mert hatalmas elköteleződésnek éreztem ilyen fiatalon, hogy aláírjak egy showhoz hat évre. Azt gondoltam, hogy „Ez túl sok.” De aztán az ügynökeim azt mondták, olvassam el ezt, mert szerintük tetszeni fog. Igazuk lett, ez volt a legkirályabb dolog, amit valaha olvastam! „A rohadt életbe!” – gondoltam. És mivel olyan emberek állnak mögötte, mint Martin Scorsese és Mick Jagger, beleadtam mindent… Aztán kaptam egy hívást, hogy Martin Scorsese meghallgatna, mikor Los Angeles-be jön. Amikor ilyen hívást kapsz, arra gondolsz, hogy „Oké, ez az egyik olyan pillanat, amit a halálom napjáig emlegetni fogok.” Még ha nem is kapod meg a szerepet, ott lenni és átélni, hogy egy hozzá hasonló valaki instruáljon 15-20 percig, elképesztő élmény. Úgyhogy ’70-es évekbeli cuccokba öltöztem és elmentem. Igazából gyűjtöm az ilyen nosztalgikus cuccokat, a ruhatáram nagy része ’70-es évekbeli darabokból áll, szóval volt miből válogatnom. De mikor kijöttem, azt gondoltam, nem sikerült. A meghallgatások eszelősek tudnak lenni! Sosem tudhatod, hogy mennyire tetszettél nekik. Mikor kiderült, hogy megkaptam a szerepet, elkezdtem zokogni és felhívtam a családomat Londonban, pedig náluk akkor hajnali 3 volt. 

THR: Szóval megkedvelted a 10 részes sorozat elképzelését? 

J: Igen. Színészként annak a lehetősége, hogy egy négy, öt vagy akár hat évig futó műsor része lehetsz, elképesztő, mivel úgy tudsz kialakítani egy karaktert, hogy majdnem együtt nősz vele, majdnem ugyanannyi idő alatt. Valaki azt mondta, hogy ha öt évadot megcsinálunk, addigra 30 éves leszek. Ez őrület! Addigra akár már férjnél is lehetek, vagy lehetnek gyerekeim, ki a fene tudja? [Szóval hat évre írt alá az HBO-val? Ezek szerint legalább 5 évadot terveznek…] 

THR: Te és Jamie mennyire hasonlítotok egymásra? 

J: Van pár komoly hasonlóság köztünk. Ő nagyon szomjazza az életet meg a tudást, és egy gyors világban akar élni. Törekvő személyiség, és ez bizonyos fokig bennem is megvan. Elég távol áll tőle a félelem és harcol, hogy meghallják a hangját. Ilyen fiatalon elég tökös ahhoz, hogy felálljon, és azt mondja, „Hallgassatok meg!” Sokkal tökösebb, mint a férfi kollégái többsége. (Nevet) Ezt imádom benne. És fantasztikus füle van. Annyira beleillik abba a világba, főleg a The Nasty Bits-szel való kapcsolata miatt. A legtöbben a kiadónál úgy gondolnák, hogy kár az időt rájuk pazarolni, de Jamie első blikkre tudja, hogy „Ez valami nagy lehet, akár egy kibaszott mozgalommá is válhat!” Csúcs dolog azt a karaktert alakítani, akinek ilyen füle van, és ennyire átéli a zenét. A legnagyobb különbség kettőnk között, hogy én gyakran járkálok slamposan, őt viszont biztosan soha nem láthatnád abban a cuccban az utcára menni, amiben aznap aludt. 

THR: Jó buli azt a sok régi ruhát viselni? [Ez egy olyan kérdés, ami világosan tükrözi, hogy a kérdező egy előre leírt sablonhoz ragaszkodik. Pár bekezdéssel feljebb Juno maga mondta, hogy a ruhatára tele van az ebből az érából származó darabokkal, és hogy nagyon szereti őket hordani, ám az újságíró hölgy mégis úgy teszi fel a kérdést, mintha ez el se hangzott volna.] 

J: Nagyszerű! Sokszor könnybe lábadt a szemem a gyönyörűségtől a ruhapróbákon. Ki kell találnom, hogyan tudom az összeset megszerezni magamnak! Az akkori időkben a női ruhák azt hangsúlyozták, mit jelent nőnek lenni. Követték a hajlatokat, szóval nagyon jó érzés beléjük bújni. A mai társadalomban az öltözködésünket a kényelem határozza meg, és én is nagyon ilyen vagyok. Imádok kiöltözni, csak nem mindig teszem meg. A barátaim viszont azzal cikiznek, hogy nem tudok összehozni valamit a két véglet között. Vagy hajléktalannak nézek ki, vagy tökéletesen. [Jópofa módon itt egy brit kifejezést használ - dressed to the nines.] Nem járok pólóban meg farmerban. [Azért ez picit hazugság.] A ruhatár különben nagyon fontos dolog, mert segít belebújni a karakter bőrébe. A művészeti részleg hasonló szerepet tölt be, felépítették nekünk ezt az egész világot, és annyira valóságos lett. Úgy érzed, egy másik időben vagy, aztán kilépsz a valóságba és hirtelen eszedbe jut, hogy „Bassza meg, hát 2016 van!” 

THR: A klasszikus külsőt a hajad teszi tökéletessé. 

J: Ez a tényleges, igazi hajam. Kicsit megtoldották, hogy hosszabb legyen, de ez az, amit anyámtól és apámtól kaptam – egy szőke afrofrizura! [Itt érződik, hogy a kérdező korábban egyetlen filmet se látott Junotól. Akkor nem kommentálná külön a haját.] 

THR: Mivel a fiatalabb szereplők közé tartozol, vannak olyan viccek abból a korszakból, amiket nem értesz? 

J: A ’70-es évek megszállottja vagyok és mindig is az voltam. Apukám nagy punk rocker volt a ’70-es évek Angliájában, szóval úgy nőttem fel, hogy megszerettem annak a korszaknak a zenéjét, a lakberendezését, és azt a forradalmat, ami akkoriban ment végbe a punkzenében meg a nők számára. Kijelenthetem, hogy valóra váltak az álmaim ezzel a sorozattal, mert az volt a vágyam, hogy a ’70-es években lehessek fiatal nő. Számomra sokkal nagyobb feladat visszatérni a valóságba, 2016-ba. 

THR: Milyen zenét szeretsz? [Az utóbbiak elmondása után vajon milyen választ várt erre a kérdésre?] 

J: Van egy szuper bakelitlemez-gyűjteményem, nagy részük a ’70-es évekből származik. Van köztük pár blues meg grunge album is. Nincs túl sok új dolgom. [Érdekes módon az előző interjúban két nagyon is mai előadót említett, akik a jelenlegi kedvencei.] Van egy csomó Lou Reedem, Iggy Popom, Tom Petty-m, Bowie-m, Blondie-m és Televisionöm. Ezt a fajta zenét nagyon jó bakeliten hallgatni, mert ahelyett, hogy a fülhallgatódon át egyből az agyadba jutna, az egész testedre hat. 

THR: Mennyit dolgoztál együtt Scorsese-vel? Jagger megjelent egyáltalán a forgatáson? 

J: Párszor beugrott körbenézni. Eléggé elfoglalt ember, de tudom, hogy nagyon-nagyon fontos neki ez a projekt. A legjobb ebben a két irányító, kreatív elmében, akik a sorozat mögött állnak az, hogy ők tényleg nagyon is átélték azt az időszakot, és fantasztikus dolgokat hoztak létre akkoriban. Az egyikük olyan dalokat csinált, amik megváltoztatták az emberek életét, a másik olyan filmeket, amik ugyanilyen hatást érték el. Szóval itt ez a figyelemre méltó kombináció, ez a két különleges ember, akik támogatják a sorozatot, és ettől lesz az egész igazán korhű és őrületes. Én is ezt szeretem a Bakelitben: miközben nézed, olyan, mintha be lennél lőve. Annyi hihetetlen energia van benne. 

THR: Milyen érzés az egyik női főszereplőnek lenni egy ennyire férfiak uralta szereplőgárdában? 

J: Baromijó. A többi női szereplő nagyon szépen megállja a helyét, és úgy érzem, mindegyikük, főleg Olivia [Wilde] figurája, rendelkezik azzal az erővel, hogy szembeszálljon a férfiakkal, még akkor is, ha szinte csak férfiak veszik körül. Van egy csomó remek jelenetünk, amiben a férfi karaktereket lekörözik a nők. Tényleg nagyszerű dolog, hogy megalkották ezeket az erős nőket, akiknek van mondanivalójuk. Ezt igazán izgalmasnak tartom. Persze tény, hogy nincs túl sok nő a szereplők közt, de ez így hiteles. Akkoriban egy irodában nem is volt ennyi belőlük. Igen, persze, ez azt jelenti, hogy az időm nagy részét pasik közt kell töltenem, de ezzel semmi gondom. Jimmy Jaggerrel tök jó együtt lógni. Jó barátokká váltunk, szóval nem panaszkodom, amiért annyit kell együtt lennem vele. 

THR: Elárulsz nekünk néhány dolgot Wilde karakterének fejlődéséről? [A leghülyébb kérdés az egész interjúban. Persze, Juno alapvetően mellékszereplő, de úgy érzem, hogy ez egy sértő jellegű kérdés, hiszen az adott színészt a sorozat húzónevéről kérdezik, akihez, mint látni fogjuk, szinte semmi köze.] 

J: Tudod, mi a fura? Olivia és én egyszer sem dolgoztunk együtt, mert mindketten Richie (Cannavale karaktere) életének más-más oldalán állunk. De Devon (Wilde karaktere) különleges utat jár be, és ez azért is tök jó, mert teljesen különbözik Jamie útjától. Egyértelmű, hogy más korcsoport vagyunk és más életet élünk, de mindketten a nők erős oldalait mutatjuk be. A női karaktereket igazán jól írták meg, és remélem, egyre több és több és még több fontosság jut nekik, míg végül ők uralják majd a kiadót. Nem ám, csak viccelek. (Nevet) Nem tüntethetjük el az összes férfit. De Olivia és én szó szerint csak egyszer találkoztunk hat hónap alatt, a sminkes kocsiban. Hát nem elképesztő? [Bújtatott formában, de helyre teszi a kérdezőt.] 

THR: Most, hogy a sorozatot megújították még egy évadra… 

J: Most majd talán ő meg én befolyásolhatjuk a történet irányát! 

THR: Hallottál-e már valamit a második évadról? [Ismét elég nevetséges kérdés. A sorozat három hete megy, még csak most jön a negyedik része, de ő már a még el sem készült, ki sem talált akármiről akar hallani.] 

J: Szó szerint semmit. Én is akkor látom az egyes részeket, mikor a tévé sugározza. Tök jó, hogy egyben rajongó is lehetek. Ahogy már mondtam, imádom ezt a korszakot, úgyhogy szeretem, hogy csak úgy élvezhetem. Persze, olvastam a forgatókönyvet, de annyi történetszál van, amiben én a forgatáson nem veszek részt, ezért izgalmas számomra látni, hogy mi történik a többi szereplővel.

Szerintem ez egy elég rossz interjú abból a szempontból, hogy a kérdezőnek se a témáról, se a beszélgetőpartneréről nem volt semmiféle fogalma. Juno viszont jól megállta a helyét, és érdekes dolgokat mondott. Az eredeti, angol nyelvű szöveget itt olvashatjátok el. 

Most pedig lássuk, mi volt a negyedik részben!

A központi szál egy Hannibal nevű, nagyon felkapott énekes körül forog, akit Richie ott akar tartani az American Century-nél, míg az előző részben felbukkant seggfej rivális megpróbálja őt átvinni a saját cégéhez. Mivel a karaktert, illetve akin alapul, nem ismertük fel, a zenéje pedig elég távol áll tőlem, így aligha volt izgalmas számunkra. A korrupciós mellékszál a kutyát se érdekelte, a Nasty Bits viszont váratlanul egy nagyszerű csavarral találkozik Lester Grimes-szal - igazából ez volt az egyetlen igazán érdekes rész. Illetve vicces, hogy a kiadónál semminek tekintett, giccses számokat éneklő Robert Goulet mégiscsak a legjobban eladható név, aki jelenleg még náluk van:)

A következő részben még jobban összecsapnak a hullámok Richie feje fölött, ugyanis gyilkosság árnyéka vetül rá, közben a felesége beadja a válókeresetet és még ki tudja, mi minden történik majd! Mindenesetre ez az epizód igen unalmas volt, de a második után ugyanezt éreztem, és aztán jött a fenomenális harmadik, úgyhogy bizakodó vagyok.  

Röviden: Kevés Juno, sok más jó dolog.

Lássuk a szálakat! Richie-t egyre jobban nyomasztja a gyilkossági ügy, ami miatt ez a Joe Corso nevű verőember a nyakán ragadt. Corso különben óriási figura, de még sok gond lesz vele. Devon mellékszála érdekes volt, ebben ismét visszatért Andy Warhol, a lezárásnál azonban mind Mrs. Finestra, mind a néző szájában keserű íz marad... Az Alice Cooper-szál külön izgalmakat tartogatott számomra, mivel nagyon bírom Alice zenéjét, főként a '86-os Constrictor albumától felfelé, és a fickó, akit az ő szerepére választottak ki, gyakorlatilag tökéletes alakítást nyújtott. Ráadásul plusz pozitívum Cooper rajongói számára, hogy az énekes ténylegesen szólókarrierbe kezdett - itt még egy jó nagy csavar is jön!

Juno mindössze két alkalommal jelenik meg. A figurája által szervezett koncert az ő hathatós közbenjárására végül siker lesz és Richie szerződteti a Nasty Bits-et. Számomra csak az volt fura, hogy Jamie miért vállalta magára a vele végig szemétkedő szakember baklövését? A húgom szerint ezt még felhasználhatja a jövőben, de nekem mégis megalapozatlannak tűnik a lány motivációja. 

A fekete énekes, Lester Grimes pedig immár egyre jobban elnyeri a szimpátiámat, mert ő tényleg ugyanazért hajt, mint a főhős: a zenéért, a zenélésért. Persze örülne a zsozsónak, de hát ki nem?

Közeledünk az évad feléhez. Eddig nyilvánvalónak tűnik, hogy Devon és Richie házassága széthullik majd, de ezt nem vehetjük készpénznek, hiszen ha a Nasty Bits nagyot kaszál, akkor talán minden rendbe jön. A kiadó körül azonban egyre több a bűnöző, szóval nagy balhéra várok a záró részekben. 

A negyedik rész bemutatója alapján semmilyen elképzelésem sincs arról, hogy mi következik. De az előző tippem se jött be, szóval emiatt nem érdemes bánkódni.

Amúgy nézi ezt a sorozatot rajtunk kívül bárki?

A Bakelit hivatalos twitter-felhasználója tette közzé ezt a cikket, ahol a spin.com újságírónője kérdezte Junot a szerepéről, illetve a zenei ízléséről.

Juno Temple: ’Kurt Cobain hangjától felforrt a vérem’ – A Bakelit sztárja mesél arról, hogyan talált rá a Nirvanara és miként kapott ajándékba egy gramofont Martin Scorsese-től 

„Van egy remek idézet E.E. Cummings-tól [sokoldalú amerikai művész volt], miszerint ’A leginkább elpocsékolt napok azok, amiken nem nevettünk.’” Mondja Juno Temple a telefonba a SPIN-nek. „Én még hozzátenném, hogy és azok, amiken nem hallgatunk zenét.” 

A 26 éves brit színésznő hamisítatlan zeneszeretete talán a legjobb ok rá, hogy miért olyan testhezálló neki az A&R asszisztens [A&R = artist and repertoire, előadók szerződtetése és pályára állítása a feladatuk] Jamie Vine figurája az HBO nemrég elindult Bakelitjében (vasárnaponként, este 9-től, a keleti időzóna szerint), egy korszak-drámában, ami az 1970-es évek New Yorkjának gyakran korrupt zeneiparát eleveníti meg. A sorozat, amelyet a veterán hollywoodi rendező, Martin Scorsese és a rock-ikon Mick Jagger irányít, az író Richard Cohen és a producer Terence Winter mellett, a zenei kiadót igazgató Richie Finestra (Bobby Cabbavale) erőfeszítéseiről szól, amiket azért tesz, hogy megmentse cégét az anyagi csődtől. Jamie ezalatt főnöke ’könyörtelen ambícióját’ és ’vájt fülét’ utánozza, amikor felajánlja, hogy menedzseli a Nasty Bits-nek keresztelt szakadt proto-punk bandát. [Nasty Bits = Mocskos/Szaftos Részletek] 

Temple, aki olyan filmekben szerepelt, mint a Vágy és vezeklés (2005), A Sötét Lovag: Felemelkedés (2012) és a Szarvak (2013), nem csak egyszerű szereplő a Bakelitben – a valóságban is gyűjti a régi lemezeket. Azért hívott fel minket, hogy meséljen az életéről; a Martin Scorsese-től kapott, iPhone-hoz csatlakoztatható gramofonjáról és az ’eufórikus’ első alkalomról, amikor a Nirvanát hallotta. [Ez itt kicsit fura számomra, hogy miért azt írják, hogy az interjúpartner hívta fel őket, mikor valószínűleg ez fordítva történhetett. Érdekes megfigyelni, hogy melyik filmeket emelték ki a pályájáról. Az interjú pedig gyakorlatilag most kezdődik – a kérdezőt S-sel jelölöm, mint SPIN, Junot a szokásos J-vel, a szögletes zárójelben a saját megjegyzéseim vannak.] 

S: Mi fogott meg először a Bakelitben?

J: Az 1970-es évek a kedvenc zenei korszakom. Még ma is hallgatom a ’70-es évek muzsikáját bakeliten. Azt is éreztem, hogy ez a sorozat nem fél megmutatni a mocskot. Jamie egy kemény kiscsaj, elképesztő ambícióval, lendülettel, és nagyszerű füle van. Azt gondoltam, nagyon király lenne eljátszani ezt a fiatal nőt, főleg mivel abban a korszakban a nőket nem vették igazán komolyan. Ő ugyanis azért harcol, hogy figyeljenek rá. 

S: Jamie hogyan reagál a zeneipar nemek közti megkülönböztetésére?

J: Úgy hiszem, hogy a ’70-es években a dolgok kezdtek megváltozni – de nem annyira. A zeneipar még mindig főként férfiak irányította üzletág volt. De ez a fiatal nő nem fogadja el, hogy azt parancsolják neki, üljön az asztalánál és hallgasson. És tényleg marhajó, hogy a remek hallásával bebizonyítja Richie-nek, hogy ki a főnök, mintha azt mondaná ’Érdemes ám figyelni rám!’ Ez azért is érdekes, mert az évadban több olyan pillanat van, amikor azt hiszi, hogy feljutott a csúcsra – azt gondolja, hogy tényleg kiharcolt magának dolgokat a cégnél. Aztán visszalökik a padlóra és emlékeztetik, hogy hol is van éppen. De annyira imádom benne, hogy ez soha nem fogja megakadályozni abban, hogy azt tegye, amit akar – annyira hisz a zenében, és részese akar lenni a forradalomnak, ami lejátszódik benne a ’70-es években. Éppen ideális korban van hozzá – a húszas éveiben. És azt hiszem, ez Richie-nek imponál. 

S: Igen, feltűnt a tesztepizódban, hogy Jamie nagyjából érzéketlen a munkahelyén tapasztalható mindennapi szexizmusra.

J: Tudja, hogy sokkal több van benne, mint amennyit a többiek kinéznek belőle. Olyan ’Kő és bot eltörheti csontom, de szó nem sérthet meg, te barom!’-személyiség. Inspiráló egy hozzá hasonló alakot életre kelteni. Olyan sok fiatal nőt játszottam már, akik elveszettek, zavarodottak, és próbálják kitalálni, mit is akarnak az élettől; és velük szemben Jamie-t a magabiztosság lengi körül. 

S: A Bakelit jelentős időt fordít arra, hogy bemutassa, Richie mennyire szereti a régi blues-t. Szerinted Jamie mit hallgatott gyerekként?

J: Biztosan imádja a blues-t! Úgy képzelem, odavan a Velvet Undergroundért és Lou Reedért. Azt hiszem, beindítja őt a szuper szöveg. És biztosra veszem, hogy Iggy Pop-rajongó. Szereti az olyan zenét, aminek mondanivalója van. De azt is biztosan tudja, hogy a blues inspirálta a rock ’n rollt és a rock ’n roll inspirálta azt, amiből később a punk lett. Nem hiszem, hogy nagyon kedvelné a klasszikus zenét, mert szerintem azt a szülei hallgatták és ő egyáltalán nem akar rájuk hasonlítani. (Nevet.) 

S: Korábban említetted, hogy sok ’70-es évekbeli zenét kedvelsz. Mit hallgattál gyerekként?

J: Apukám révén rengeteg punk rockot, Clash-t és Sex Pistols-t. Apukám az összes daluknak kívülről fújta a szövegét és elmesélte nekem, milyen volt abban az időben fiatalemberként Londonban élni. Aztán, ahogy tinédzser lettem, nagy Eminem-rajongóvá váltam – akkoriban szövegíró géniusznak tartottam. Nagyon kedveltem még Dr. Dre-t és az N.W.A.-t. Volt egy határozott lázadó korszakom is, amikor fura ’80-as évekbeli techno popot hallgattam, amivel összetörtem apukám szívét. (Nevet.) Mondjuk, Gary Numant ordíttattam és ettől teljesen kiakadt. Aztán bentlakásos iskolába jártam, ami 3 órányira volt a házunktól, az oda vezető úton anyu meg én egy csomó Pretenders-t, T-Rexet és Kinks-t hallgattunk. A Kinks nekem költészet. A tinikorom végén beleszerettem a ’90-es évek grunge-ába. Amikor megismertem a Nirvanát, az szinte eufórikus pillanat volt számomra. Azt gondoltam ’Mi a fasz történik itt?’ Kurt Cobain hangjától úgy éreztem, pezsegni kezd a vérem. 

S: Nagy bakelitlemez-gyűjtőnek tartod magad?

J: Igen, egyértelműen. Otthon főleg csak bakeliteket hallgatok, az iPhone-omon szinte sose hallgatok zenét. De nemrég kaptam egy marhajó kütyüt, ami forgatás-záró ajándék volt Martin Scorsese-től – egy gramofont, amibe bele tudod tenni a telefonod és így rajta keresztül hallhatod a zenéket a mobilodról. Ez megváltoztatta az életemet. Képzeld el, hogy csak baromkodsz otthon a barátnőiddel és szeretnél a Dancing on My Ownra táncolni Robyntól, és ténylegesen gramofonról játszhatod le nekik. Gondolkodom, hogy milyen lemezt hallgattam egy csomót mostanában… A Modern Lovers-t és Iggy Popot elég sokat nyomattam. Meg Neil Youngtól a Harvestet. Nagyon szeretném a Harvest Moont bakeliten, a jövőben mindenképpen be akarom gyűjteni. 

S: Emlékszel, mi volt az első CD, amit vásároltál?

J: Persze. Dr. Dre-től a The Chronicle. Az volt az első CD, amit vettem. A szüleimnek rengeteg CD-jük meg bakelitlemezük volt… És apukámnak mindig nagyszerű zenelejátszó cuccai voltak, ez mindig is fontos volt számára. Én meg egy csomót hallgattam a rádiót, kazettára vettem dolgokat, satöbbi. 

S: Mostanában miket hallgatsz?

J: Két éve az öcsém megismertetett Courtney Barnettel, aki egy egészen elképesztő szövegíró. És nagyon bírom még a Wolf Alice-t, amit kb. másfél éve ismerek, és örülök, hogy lassan megkapják a nekik járó elismerést. Asszem nemrég Grammy-re jelölték őket. (A szerkesztő jegyzete: A Legjobb Rock-Előadó kategóriában kaptak jelölést.) Az öcsém mostanában belebolondult a ’60-as évekbeli pszichedelikus német zenébe – mondjuk, van ez a banda, a Can, amiről soha nem hallottam korábban. Baromira bejön, amit csinálnak. Meg nemrég láttam a What Happened, Miss Simone? dokumentumfilmet [az énekesnő, Nina Simone életéről szól]. Elképesztő volt. Földhöz vágott. Emésztenem kellett egy ideig, érted, mire gondolok? 

S: Nahát, tavaly ott voltam a new yorki Apollóban a premierjén, ahol Lauryn Hill lépett fel.

J: Azta! Szerencsés vagy. Mikor én New Yorkban jártam, teljesen lelombozódtam, mert imádom Patti Smith-t és rengeteget forgattunk Jimi Hendrix Electric Lady Studios-ában. Egy nap bementem és odaléptem az egyik lányhoz, aki ott dolgozik. ’Hogy vagy?’ – kérdeztem tőle és azt mondta ’Óh, istenem, életem legjobb hétvégéjén vagyok túl, buliztunk és Patti Smith is itt volt és fellépett és csak kb. 25-en voltunk.’ Mire én ’Bassza meg!’ (Nevet.)

Ez egy rendkívül érdekes interjú számomra, hiszen Juno zenei ízléséről eddig semmit sem tudtam. Meglepő, de azt hiszem, mindannyiunknak volt egy rapzenés korszaka:) Amiket pedig a végén említett, majd belehallgatok, kíváncsi vagyok rájuk! 

Az eredeti, angol nyelvű interjút ezen a linken érhetitek el!

A második rész Devonról, Richie feleségéről szólt (Olivia Wilde). A nyitás elég vicces és király volt, a későbbiekben viszont szinte semmi se történt. A társ anyagi csődje izgalmasabb lett volna, ha a karakter bárkit is érdekelne. Juno Jamie-je pofára esett, és a következő epizód bemutatója alapján nem jönnek majd be a számításai. Az Andy Warholos részben a Velvet Underground zenéje tetszett, meg az az Ernst nevű figura érdekes volt. Az ezüstszőke hajú nőt láthattuk a Trónok Harcának előző évadában, ahol az emlékezetes élőholt ostromnál alakította a falu vezetőjét, csak akkor még fekete lobonccal. Közte és Devon között lesz valami. A nyomozó érkezése nagy jelenet, a befejezés pedig ismét felvette a fekete énekes történetének fonalát. 

Ez a rész határozottan gyengébb volt az előzőnél, de ez teljesen érthető, mert egy ilyen intenzív nyitány után nem árt kissé visszafogni a lovakat. Ellenben megerősített a múltkori észrevételemben, hogy van itt egy csomó rasszista és nemzetek elleni vicc - és ez tudjátok miért jó? Mert akkor ilyen volt a világ. Ez egy kis részlet, ami csak hitelesebbé teszi az egészet, mint amikor a Jöttünk, láttunk, visszamennénkben a parasztnak rohadnak a fogai, vagy mikor a Bud Spencer-filmekben poénkodnak a melegekkel. Szerintem remek adalék a kor érzékeltetéséhez. 

A következő darabnak kissé mélypont-kinézete van, de lehet, hogy csavart tartogat. Remélem, Juno többet szerepel majd benne, mint a maiban...

Sosem írtam korábban sorozatokról, mert nem igazán nézem őket. Jobban szeretek régi, manapság sosem vetített szériákat nézni, tavaly például ilyen volt a Twin Peaks. Illetőleg rajzfilmeket, 2015-ös példa a Samurai Pizza Cats és a Szörnyek az Űrlények ellen, ezek meg olyanok, amikről gondolom nem sokan hallottak. Jelenleg a felújított Doctor Whot nézem 2005-től felfelé.

A Vinylhez elsősorban Juno Temple szereplése vonzott, ahogy anno hasonló okból néztem a Pan Amet (Christina Ricci) vagy a Mercy Angyalait (Michelle Trachtenberg), azonban sajnos azokat egy, illetve két évad után megszüntették. (Utólagos szerkesztés: Ez is sajnos csak egy évadot ért meg...) Most azonban valami mással van dolgunk. Azt hiszem, talán Az elit alakulat indította el igazán "az HBO saját gyártású sorozata" márkanevet hódító útjára. Sosem láttam. Aztán később jött a True Blood, amit elkezdtem nézni, az első évad nagyon tetszett, a másodikat gyűlöltem, abba is hagytam. Közben az HBO-gyár tovább pörgött, pl: Sírhant Művek, legutóbb a True Detective meg a Penny Dreadful voltak nagy dobások; és hát persze a Trónok Harca. Ezekből mindenki látott már legalább egyet, ezáltal sejtheti, hogy mire számítson a márkanév hallatán.

Tehát az 1970-es években járunk, természetesen az USA-ban; az olasz származású, a legaljáról a csúcsra feljutó Richie Finestra (Bobby Cannavale) a főszereplő. Richie lemezkiadó, és éppen eladni készül csőd szélén álló vállalatát, amikor elbukik egy nagy szerződést (a Led Zeppelint), ezért sürgősen új, friss és sikergyanús együttest kell felhajtania. A korszakalkotó ötlet pedig a "szendvicses lánytól" (valójában titkárnő), Jamie-től (J.T.) jön: a Nasty Bits. Ki hallott már róluk? Még senki, de ha Richie egyszer kézbe veszi a menedzselésüket, akkor MINDENKI hallani fog róluk!

"Azt hitted, csak azért játszanak egy számot a rádióban, mert jó?"

Izgalmas bepillantani abba, hogyan lettek a slágerek régen (és talán még most is így van ez). Mindenki cigizik, drogozik, iszik és káromkodik; szexből meg erőszakból sincs hiány; de ezeket ellensúlyozza a dübörgő rock 'n roll, az ősi blues és a régi pop. Szóval a zene csúcs. Ebben a részben benne volt az Iron Man a Black Sabbath-tól (az együttes 3/4-e ebben az évben Budapesten is fellép! - a húgommal láttuk őket), a Summertime Blues, bár nem az eredeti előadótól, valamint megismertem egy tök jó számot Bo Diddley-től (Pretty Thing).

A főhős visszataszító alaknak tűnik, de ahogy fokozatosan megismerjük, láthatjuk, hogy mégsem az. Néha viszont egyszerűen a saját szakmája tesz keresztbe neki, illetve annak velejárói (például maffiózók vagy különféle kábítószerek). A feleségét Olivia Wilde játssza, aki egyelőre nem jutott túl sok szerephez, de már érezhető, hogy az asszony múltjában van néhány sötét folt, ezek pedig még összekoszolhatják a jelen szép, fehér vásznát.

Ami külön tetszett, az Juno szerepe. Már itt, az első részben levetkőzik, ami tőle - ismerve eddigi filmográfiáját - elvárható, a haja bongyorabb, mint valaha és fontos alak. Ő indítja be az eseményeket, és nyilvánvalóan előrébb fog lépni a ranglétrán - talán várható, hogy összejön Clarkkal (Jack Quaid - Dennis Quaid és Meg Ryan fia), meg hogy összetűzésbe kerül a többiekkel. Végre nem csak egy helyes háttéralakot kapott! Ezen felül az is király, hogy a sztoriban több szál lapul (a fekete blues-énekesé, a rádiós góréé, Richie családjáé, a Nasty Bits énekeséé, a cégeladásé és a sikertelenségé), de egyiket sem hagyták félbe. Ha ez a bevezető epizód megbukott volna, akkor is össze tudtak rakni egy tisztességes, 2 órás rockmozit, amiben megismerjük Richie múltját, titkait és a lelki világát: a fényes, vadállatias külső gondterhelt, érző lelket takar. 

Mick Jagger hatása leginkább a Nasty Bits-en érezhető, bár nyilvánvaló, hogy azért Martin Scorsese most nem egyedül válogatta össze a zenéket se, hanem Mick bácsival együtt.

Az egyetlen igazi negatívum az első 20 perc unalmassága. Talán ezt a keretet adó New York Dolls koncertet nem kellett volna annyira erőltetni - a befejezés meg kissé abszurd.

Összesítésben nekem tetszett, ígéretes indulásnak tartom, nézni fogom! Az első részt még elég sokat adják ezen a héten; a következő epizód pedig jövő hétfőn jön! Az első évad 10 részes lesz, amint véget ér, kezdődik a Trónok Harca VI. évadja!

Hivatalosan holnap van a magyarul Bakelitnek nevezett Vinyl című sorozat hivatalos premierje az HBO-n. Aki nagyon sokáig fent tud maradni, illetve rendkívül korán kel, az vasárnap, hajnali 3-kor megnézheti az első részt a hazai HBO-n. A többieknek pedig ott a hétfő (02.15.) 20.00-ás időpont!

Ez lesz az első sorozat, amiben Juno Temple-nek visszatérő szerepe van és ezúttal a történet szempontjából is fontos figurát kapott. Talán ez meghozza neki a hazai ismertséget, amit 2012-ben a TDKR-től vártam... És most néhány kép a promóciós anyagból - könnyű őt felismerni, mert egyedül neki van szőke haja.

A tengerentúlon most volt a közeledő Vinyl című sorozat díszbemutatója. Hosszú ideje ez az első esemény, ahol Juno megjelenik, és érthetetlen módon "hercegnőnek" öltözött. Számomra a dolog azért még rejtélyesebb, mert ez a ruha teljesen hozzáillő lett volna a Demóna premierjén, hiszen az alapvetően egy mesefilm-szerűség, ráadásul tündért alakított benne; itt viszont egy maffiamoziról beszélünk, amiben prostit játszik. Talán feltűnést akart kelteni? Ez biztosan sikerült, de nekem személy szerint ez a külső nagyon nem tetszik...

Ma láttam, hogy kijött néhány új kép Junoról, de a facebookos rajongói oldalán nem volt semmi, úgyhogy kutakodtam a google-ön és találtam egy remek oldalt, ahol van egy pár jó nagy kép róla. Oldalt belinkelem, a saját gyűjtemény helyett, mert az meg tönkre ment...

A lényeg az, hogy most volt a Len & Company premierje, szóval úgy 3-4 hónap múlva már fel fog bukkanni a VOD-n is, tehát hamarosan várható róla az elemzésem. (Kivéve ha csak jövőre kerül ki...) A fekete ruhás képek erről a premierről származnak, a többi korábban készült.